Legkésőbb Barack Obama megválasztása óta úgy tudjuk, hogy a demokratáké az Egyesült Államok tengerparti városlakóinak, fiataljainak, színesbőrűjeinek, asszonyainak és szegényeinek szinte minden szavazata – a valóság azonban mintha mást mutatna, a szövetségi kongresszusban és az államok törvényhozásaiban a republikánusok még a 2018-as demokrata hullám után is igen jól tartják magukat. Hol sántít a balos partok-jobbos közép közismert sztereotípiája, és hogy áll ma az Államokban a népi-urbánus ellentét? Recenziónk Jonathan Rodden stanfordi politológusprofesszor könyvéről.
Zsinórban majdnem 40 éve a republikánusok dominálják Pennsylvania állami szenátusát, miközben az ez idő alatt megrendezett választások felén ők kapták a kevesebb szavazatot – és vég nélkül sorolhatnánk még az amerikai törvényhozási rendszer különböző szintjeit, ahol a Demokrata Párt a szavazatok többségének bezsebelése ellenére sem kap mandátumtöbbséget. A Hillary Clintonhoz hasonló neves demokrata vesztesek ezt jellemzően az amerikai választási rendszer igazságtalanságának szokták felróni, miközben a helyzet ennél jóval egyszerűbb: a legtöbb angolszász állam, így Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok többségi, kizárólag választókerületeken alapuló választási rendszerében óriási hátrány az, ha egy pártnak csak a városokban vannak támogatói. Az így megrendezett választásokon ugyanis a városok veszítenek –hogy miért, arra ad választ Jonathan Rodden professzor tavalyi könyve, a Why Cities Lose.
A Demokrata Párt nem volt mindig a városok pártja: 1916-ban Woodrow Wilson demokrata elnök támogatottsága még magasabb volt az alacsony népsűrűségű megyékben, mint a városiasabbakban. A New Deal utáni évtizedekben azonban megfordult az arány, John F. Kennedy elnök 1960-as szavazataránya már erősen korrelált a népsűrűséggel, Hillary Clinton támogattottsága pedig egészen durva mértékben városközpontú.
„A huszonegyedik század első felére a demokraták szinte kizárólagosan városi párttá váltak”
– szögezi le könyvében Rodden professzor, aki azt is megmutatja: nem csak a San Franciscóhoz, New Yorkhoz vagy Seattle-hez hasonló, techcégekből és kutatás-fejlesztésből élő megapoliszokban, hanem az USA kisvárosaiban, így a könyvben példaként használt, nyolcvannyolcezres pennsylvaniai Readingben is tarolnak a demokraták.
Rodden világossá teszi: a Demokrata Párt mai szavazói térképe nagyjából egybevág az 1920-as évek Amerikájának gyáripari térképével. Azok a városok, amelyekben a késő 19. században vasúti csomópontok és gyártókapacitások alakultak ki, ma demokrata fellegvárak, és a tömegközlekedés előtti időkben a gyárak közelében felhúzott munkáslakások mai lakói – legyenek azok a kisvárosi ipar halála után beköltözött színesbőrű szegények, vagy a tobzódó metropoliszok jól fizetett belvárosi értelmisége – elsöprő többséggel szavaznak a demokratákra. Ez a jelenség érvényes New Yorktól Oklahomáig, Kaliforniától Utahig minden államra, népességet vesztő, haldokló városokra és bevándorlási gócpontokra egyaránt.
Az angolszász világban azonban a városi liberálisok kiszorítósdit kezdtek játszani az urbánus választókerületekben, és a mindkét erőnek kedvező arányos rendszer közös támogatása helyett inkább bedarálni próbálták egymást. Mivel a konzervatív pártoknak kedvezett a többségi, azaz választókerületeken alapuló rendszer, ők csak örültek, hogy az ellenoldal nem küzd a választójogi reformért – így az angolszász világban a mai napig megmaradt a többségi rendszer adta, viszonylagos konzervatív előny, az Egyesült Államokban ellehetetlenültek a kisebb politikai formációk, a brit Liberális Demokrata Párt pedig, amely a Munkáspárt megjelenése előtt a brit városok pártja volt, szavazatainak töredékét tudja csak mandátumokra váltani.
Rodden úgy látja, hogy a betokosodó kétpártrendszer az Egyesült Államok két nagy pártját egymáshoz nem kapcsolódó politikai pozíciók egyidejű elfoglalására kényszerítette: a demokraták ma egyszerre képviseli a szolgáltatóipari proletariátus és a liberális értelmiség, a San Franciscó-i meleg szoftverfejlesztők és a readingi fekete házmesterek érdekeit, azaz mindent, ami városi; míg a republikánusok a vidéki gyártulajdonosok, farmerek és bányászok érdekében álló alacsony adókat és gazdasági deregulációt párosítják a fegyverviselés jogával meg a keresztény erkölcsi értékekkel. Mindkét csomag egymástól teljesen idegen elemekből áll, de ez
mert szembefordítja egymással a 70-80 százalékos szavazataránnyal diadalmaskodó radikális városi baloldal és a mérsékelt elővárosi pragmatikusok érdekeit és gondolatait. Erre láttunk példát a 2020-as elnökválasztás előtti előválasztási purparléban is: Bernie Sanders és Elizabeth Warren szocialistái nekiugrottak Joe Biden, Pete Buttigieg és Amy Klobuchar mérsékeltjeinek.
Hiába lehet ugyanis erős progresszív üzenetekkel megnyerni a szavazatok többségét (azaz megkaparintani a medián választópolgárt, a szélsőbaloldalitól szélsőjobboldaliig sorba állított amerikai szavazók közül a középsőt), a törvényhozási többséghez nem a medián választópolgár, hanem a medián választókerület megszerzése kell – Rodden kutatásai pedig azt mutatják, hogy a liberális szavazók városokban való koncentrációja miatt a medián választókerület a medián választópolgárnál jobbra áll: 2018-ban Colorado állam 4-es, enyhén konzervatív vidéki választókerülete volt az. A Demokrata Párt tehát annak ellenére, hogy számos államban szavazattöbbséget szerez, minden gond nélkül kerülhet a szövetségi és tagállami alsó- és felsőházakban kisebbségbe úgy, hogy a városi választókerületeket feleslegesen nagy, 70-80 százalékos többséggel nyeri meg, a városközpontoktól kifelé haladva egyre republikánusabb vidékeken pedig hajlamos pár százalékkal kikapni. A szavazók kedvezőtlen eloszlása folyamatosan a szavazatszám által indokoltnál aránytalanul alacsonyabb mandátumarányt eredményez.
Rodden leszögezi, hogy erre a problémára a Demokrata Pártnak az 1960-as és 1990-es évek között volt egy megoldása: a „krumplibogarak” és a „kék kutyák” („boll weevils” és „blue dogs”), azaz azok a demokrata képviselők, akik a kül- és elővárosi, konzervatív választókerületekben
majd a kongresszusban úgy is szavaztak. Miután azonban az 1990-es évektől kezdve megnőtt a faji, nemi, vallási és kulturális kérdések súlya az amerikai politikában, a „krumplibogarak” teljesen kipusztultak, a „kék kutyáknak” pedig egyik utolsó példánya Joe Manchin nyugat-virginiai demokrata szenátor – akármit is mond a helyi jelölt, a konzervatív választókerületekben nem fognak a melegházasság, a korlátlan magzatgyilkosság és a Black Lives Matter pártjára voksolni. Ha pedig nincs középút város és vidék, progresszió és konzervativizmus között, akkor hiába nyer a Demokrata Párt a városi szavazóknak köszönhetően hatalmas szavazattöbbségeket, a törvényhozásban hosszú távon is alul fog maradni.
A republikánus Trumpra (vörös) és demokratata Clintonra (kék) szavazó választókörzetek 2016-ban.
Jonathan Rodden mindezeken túl feszegeti a gerrymandering, azaz a pártérdekek mentén újrarajzolt választókerületek kérdését is, és megmagyarázza, hogy vált a demokraták nagy gyengeségévé a kisebbségi szavazók jogait biztosítani hivatott – és demokrata érdekekre szabott – választójogi törvény, és áttekintést ad azokról az államokról, ahol a demokraták a legnagyobb károkat szenvedik el városközpontúságokról – no meg azokról is, ahol ez esetleg valamicskét használ nekik. Kitekintést ad arra, hogyan semmisítheti meg (vagy épp növelheti) Donald Trump a republikánusok földrajzi előnyét, és minden állítását szemléletes, alaposan kidolgozott matematikai modellekkel, diagramokkal és adatsorokkal támasztja alá – ráadásul mindezt John Updike legendás Nyúl-regénysorozatának szellemes kiszólásaival, Reading iparváros dinamikus gazdasági és politikai elmesélésével végig emberközelben tartja. Könyve az unalomig sablonos amerikai politikai irodalomban üdítő, informatív kivétel.
Jonathan Rodden: Why Cities Lose: The Deep Roots of the Urban-Rural Political Divide. Basic Books, New York, 2019.
Az egykori LMP-s képviselő arról is beszélt, hogy „a kanócot Zelenszkij gyújtotta meg”, szó sem volt arról, hogy az amerikai fél lerohanta volna az ukrán elnököt.
John Mearsheimer volt az, aki előre megjósolta az orosz-ukrán háború kitörését is.
A Trump-kormányzat és a külügyminiszter képviseletében fogja irányítani a budapesti nagykövetség munkáját.
Szijjárt Péter szerint a háború folytatása súlyos károkat okozna az európai gazdaság számára.
Az is kiderült, mi lesz az egyeztetés fő témája.
Az egykori LMP-s képviselő arról is beszélt, hogy „a kanócot Zelenszkij gyújtotta meg”, szó sem volt arról, hogy az amerikai fél lerohanta volna az ukrán elnököt.
John Mearsheimer volt az, aki előre megjósolta az orosz-ukrán háború kitörését is.
