Szétrombolja Amerikát a túlvezérelt kapitalizmus? – Egy amerikai Tiborc panaszai

„Ember vagyok, az istenit neki! Nekem fontos az életem!” – üvölti a kamerába Howard Beale Sidney Lumet Hálózat-ában, aminél talán egy film sem ragadta meg jobban a hetvenes évek Amerikájában uralkodó általános rossz közérzetet és paranoiát.

A sztori röviden: a veterán híradós Beale-lel közlik, hogy a gyenge nézettségi mutatók miatt két hét múlva lekerül a képernyőről, mire a műsorvezető a híradó végén bejelenti, hogy jövő héten élő adásban követ el öngyilkosságot. Beale-t azonnal kirúgják a csatornától, főnöke azonban kieszközöli, hogy méltó módon búcsúzhasson el a nézőktől. Beale azonban ehelyett vérvörös fejjel azt fejtegeti, hogy „minden rossz”, és „mindenki megveszett”. Depresszió, munkanélküliség, gazdasági válság, konzumerizmus – sorolja a bajokat, majd arra buzdítja a nézőket, hogy ne húzzák meg magukat többé, hanem álljanak ki az ablakba, és ordítsák azt:

Sokaknak az amerikai filmtörténet ezen emblematikus mondatát juttatta eszébe az a tizenöt perces monológ, amit Tucker Carlson újságíró mondott el január elején a Fox News főműsoridőben sugárzott műsorában.

Carlson az amerikai elitről és a társadalom állapotáról

A film további történéseinek ismeretében persze nem biztos, hogy előnyös ez a párhuzam: a csatorna gátlástalan vezetősége a rekordnézettséget látva külön műsort biztosít a könnyen befolyásolható Beale-nek, hogy előadhassa demagóg őrjöngéseit, majd amikor kellemetlenné válik számukra, élő adásban öletik meg egy felbérelt szélsőbaloldali terrorcsapattal.

Nem, Carlson nem Beale: habár ő is az amerikai társadalom mélyrétegeiben fortyogó elégedetlenség szószólója, nem ordít, nem hajtogat felszínes ostobaságokat. Csupán intelligensen, higgadtan rámutat arra, hogy

és hogy a teljes társadalmi összeomlással fenyegető problémák a jelenlegiektől gyökeresen eltérő megoldásokat kívánnak.

Trump és szavazói

Az 1969-ben San Franciscóban született Tucker Carlson egy tévés műsorvezető – későbbi Seychelle-szigeteki amerikai nagykövet – fia volt. Hatéves korában az édesanyja lelépett a családtól, hogy aztán bohémként éljen Franciaországban. Apja később elvette egy mirelitcéges családi vállalkozás gazdag örökösnőjét. Carlson a connecticuti Trinity College-ban hallgatott történelmet, aztán konzervatív lapoknál kezdett dolgozni, majd 2000-2005 között a CNN, később az MSNBC, és végül 2009-től a konzervatív Fox News műsorvezetője lett.

A Tucker Carlson Tonight egy héttel az elnökválasztás után került műsorra, ez pedig azt jelezte, megkezdődik a paradigmaváltás a csatornánál is, amely korábban a neokonzervatív világlátás legfőbb fóruma volt. (Ne feledjük, Trump milyen durva csatározásokat folytatott a Foxszal a republikánus előválasztások alatt.)

Tucker Carlson mára az új amerikai jobboldal legfontosabb hangjává nőtte ki magát. Vállaltan populista: szkeptikus a laissez-faire piacgazdasággal szemben, elutasítja a külföldi birodalomépítési ambíciókat, élesen bevándorlásellenes, rendszeresen reflektál a kisebbségi áldozatpolitika őrültségeire. Bírálja az átlag amerikaiak gondjaitól elszakadt politikusi elitet,

Műsorában napról napra megütközteti érveit az ellenoldal képviselőivel.

Január elején Carlson Mitt Romney-nak, a 2012-es kudarcos republikánus elnökjelöltnek ment neki, akit tavaly szenátorrá választottak Utah-ban. Romney a Washington Postban véleménycikket tett közzé, amiben alkalmatlannak minősítette Trumpot, a „megosztó, fajgyűlölő, szexista, migránsellenes” kijelentései miatt panaszkodott, az „udvariasság és a kölcsönös tisztelet” (értsd: a Republikánus Pártot évtizedeken át meghatározó gerinctelenség) fontosságáról papolt, kritizálta a szíriai csapatkivonást, szóval felsorolta azokat az ósdi kliséket, amiket, úgy tűnt, örökre maga alá temetett a trumpizmus. Romney-t hősként, John McCain morális örököseként ünnepelte a baloldali sajtó, Carlson viszont az alkalmat megragadva minden eddiginél erőteljesebben fejtette ki az új jobboldal elveit.

Mitt Romney

Amerika célja a boldogság

A kommentátor szerint

A volt elnökjelölt úgy véli, a szabadkereskedelmi fundamentalizmus és az internacionalista külpolitika jelentik a mainstream republikánus gondolkodást. És igaza van – húzza alá a kommentátor. Nemzedékeken át a republikánusok kötelességüknek érezték, hogy biztonságossá tegyék a világot a bankok számára, míg egyre több külföldi háborúba kezdenek. A modern demokraták lelkesen támogatják ezeket a célokat.

„Romney nem magyarázza el, miért is állna Amerikának érdekében az, hogy Szíriában maradjon. Úgy tűnik, nem gondolja ezt releváns kérdésnek. Minél többet csendőrködünk a Közel-Keleten, annál jobb. Washingtonban gyakorlatilag mindenki egyetért ezzel” – jelenti ki Carlson.

A műsorvezető arra is rámutat, Romney hogyan gazdagodott meg a Bain Capital nevű cégnél. A cég stratégiája abban állt, hogy rövid időre átvették az irányítást vállalkozások felett,

Majd miután kellőképp megszedték magukat, a dolgozókat megkárosítva eldobták ezeket a vállalatokat, amelyek közül mára sok becsődölt vagy eltűnt. „Uralkodó osztályunk nem lát ebben semmi kivetnivalót. Így kormányozzák az országot.”

A szavazók azonban szerte a világban fellázadtak a vezetők ellen,

Ez a lázadás Amerikában Donald Trump megválasztásához vezetett. „Megérti Trump azt a politikai forradalmat, amelyet meglovagolt? Képes lesz megfordítani azokat a gazdasági és kulturális trendeket, amelyek elpusztítják Amerikát? Ezek nyitott kérdések, de kevéssé fontosak” – szögezi le Carlson.

„Egyszer Trump el fog tűnni, ahogy mi is, az ország azonban megmarad. Milyen ország lesz ez akkor? Milyen életet szánunk az unokáinknak? Ezek a kérdések azok, amik számítanak” – folytatja Carlson.

Megdőlt az a vélekedés, hogy az olcsó fogyasztási cikkek jelentik Amerika mindenekfelett álló célját. „Valaki még elhiszi, hogy az olcsóbb iPhone-ok vagy az Amazon által Kínából szállított műanyag szemét tesz bennünket boldoggá? Eddig nem sikerült nekik. Az, aki úgy gondolja, hogy egy nemzet egészségét GDP-ben lehet mérni, idióta” – jelenti ki Carlson.

A kommentátor szerint Amerika célja egyszerűbb, de közben nehezebben is megfogható, mint a jólét. Ez a cél nem más, mint a boldogság.

„Ilyen dolgokat szeretnénk adni gyermekeinknek.” A vezetőknek is ezek megteremtésén kellene dolgozniuk, ám ezek a „zsoldosok” nem éreznek semmiféle kötelességet a néppel szemben, hagyják, hogy a drogfüggőség és öngyilkosságok tizedeljék meg a lakosságot.

„Tőzsdei kereskedők ezek. Helyettesítő tanárok. Nem tudják megoldani a problémáinkat. Nem is törekednek arra, hogy megértsék azokat” – fogalmaz Carlson. A gazdaság nem választható el a család, a hit, a kultúra kérdésétől. A felső-középosztálybeliek, akik a Demokrata Párt gerincét alkotják, nem törődnek azzal, milyen körülmények között élnek az amerikaiak, amíg a számlák be vannak fizetve és a piacok működnek. Eközben a társadalmi konzervatívok, akik a család összeomlásáról szónokolnak, de a piacot szentnek tartják, nem értik meg, hogy éppen a gazdasági erők rombolják szét a családokat. Márpedig a gazdaság és a kultúra kéz a kézben jár – a nagyvárosi gettók szolgálnak bizonyítékul erre.

A vidéki Amerika hanyatlása

Harminc éve a konzervatívok elborzadva szemlélték a Detroitban meg Newarkban uralkodó állapotokat: szegénység, felbomló családok, házasságon kívül született gyerekek, magukra hagyott anyák, bűnözés, kábítószer. A liberálisok kihasználták a helyzetet, a gettókban élők ugyanis megbízható demokrata szavazók. A konzervatívok az állami beavatkozást, a rosszul kigondolt esélyegyenlőségi programokat hibáztatták, ami örökös szegénységre kárhoztatta ezeket az embereket. Ez azonban nem elégséges magyarázat:

– húzza alá a műsorvezető.

A falvakat jellemzően fehér konzervatívok népesítik be: kultúrájuk, hagyományaik igencsak eltérnek a gettólakókétól, a problémák azonban hasonlóak. Az uralkodó osztályt nem érdekli, hogyan következhetett ez be: „egyszerűbb külföldi munkavállalókat behozni az országba, akik elfoglalják a lemaradó tősgyökeres amerikaiak helyét”. A hanyatlás a férfiakat sújtja a legerősebben: a gyárak bezárása nyomán fizetésük egyre csökken, alacsonyabb a kórházakban és az iskolákban dolgozók nők bérénél. Tanulmányok mutatták ki, hogy a nők nem nagyon szándékoznak megházasodni olyan férfiakkal, akik kevesebbet keresnek náluk. Miközben „a házasság luxussá válik, amit csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak”,

„Ez az igazán dühítő: azok a jómódú házas emberek, akik gyakorlatilag mindenről döntenek a társadalmunkban, semmit sem tesznek azért, hogy az alul lévő embereket házasodásra bírják. A gazdagok boldogan mennek Kongóba a malária ellen harcolni. De hogy a daytoni vagy detroiti férfiak fizetésének növelésében segédkezzenek? Micsoda őrültség” – fogalmaz Carlson.

Az uralkodó osztály szerint minden esetben a befektetési bankok jelentik a megoldást. „Azt tanítják, hogy erényesebb az életünket valamilyen lélektelen nagyvállalatnak áldozni, mint gyermekeink felnevelésére szentelni.” Sheryl Sandberg, a Facebook vezetője könyvben fogalmazta meg ezt a gondolkodást, a sajtó pedig a nők felszabadítójaként ünnepelte őt. Mintha azzal, hogy egy nagyvállalatot mindenek fölé helyezünk, nagyobb befolyással bírnánk saját életünk felett.

– fogalmaz a műsorvezető.

Nem azért létezünk, hogy a piacokat szolgáljuk

Carlson arra is kitér, hogy az amerikai fiatalok jelentős része rendszeresen drogozik. Ez szerinte nem véletlen: amint a politikusok megértették, hogy meggazdagodhatnak a marihuánából, rögvest számos helyen el is érték a legalizálását. A korábbi republikánus házelnök, John Boehner is a fűipar mellett lobbizik. Az uralkodó osztály „passzív, sekélyes, saját gondolataiba zárt” fiatalokat szeretne látni.

A fizetésből élő amerikait kétszer magasabb adókulcs sújtja, mint azt, aki örökségből él, és nem dolgozik egyáltalán. 2010-ben Mitt Romney-nak 22 millió dolláros bevétele volt befektetésekből, 14 százalékos adót kellett fizetnie, míg egy átlagos felső-középosztálybeli polgár bérét mintegy 40 százalékos adó illeti. „Nem csoda hát, hogy Mitt Romney a status quót támogatja” – állapítja meg Carlson. Az adótörvényeket a lobbizó vállalatok gazdasági érdekei szerint szabták meg, ez a tisztességtelenség pedig keserűséghez, irigységhez és megosztottsághoz vezet.

„A republikánus vezetőknek fel kell ismerniük: a piaci kapitalizmus nem vallás. Csupán egy eszköz, amit ostobaság bálványozni. Nem azért létezünk, hogy a piacokat szolgáljuk, épp ellenkezőleg.”

– hangsúlyozza.

A republikánusok persze át kell lépniük a saját árnyékukat, el kell felejteniük a több évtizedes nagyvállalati propagandát. Valószínűleg adományozókat is veszítenek ezzel, a libertariánusok pedig azzal vádolják meg majd őket, hogy a szocializmust támogatják. Ez azonban hazugság: a szocializmus egy katasztrófa, de pontosan ez fog nagyon hamar bekövetkezni, „ha felelősségteljes politikusok egy csoportja nem reformálja meg az amerikai gazdaságút úgy, hogy az a normális embereket védje”

„Amerikát csak úgy tudjuk mindenek elé helyezni, ha a családokat helyezzük mindenek elé” – zárja monológját Carlson.

Carlson monológja nagy visszhangot keltett konzervatív körökben. A The American Mind szerzője, Matthew J. Peterson szerint ha az amerikai jobboldal magáévá teszi Carlson igazságait, és valódi munkáspárttá válik, amely törődik az amerikai nép jólétével és erényeivel, kivédheti a katasztrófát. Ha viszont nem, a mai formájában megszűnik,

A mainstream republikánus hagyományok örököse, Ben Shapiro a National Review hasábjain elítélőleg arról ír, Carlson szavai sokkal inkább Bernie Sanderst idézik, mint Ronald Reagant és Milton Friedmant. A lap egy másik szerzője, Kyle Smith viszont úgy gondolja, Carlson monológjában komoly igazságok rejlenek, és „mint minden nagy beszédet, nem lehet könnyen elintézni azzal, hogy baloldali vagy jobboldali szellemiségű”.