„Paradox helyzetben vagyunk: az EU-ban a közvetlen demokrácia úgy lenne növelhető, ha csökkentenénk a kormányok beleszólását a dolgokba, és növelnénk a szupranacionális Európai Parlament hatásköreit. Ha azonban meg akarjuk őrizni a nemzeti szuverenitást, akkor a kormányközi EU-s döntéseket kell preferálnunk, ami kevésbé átlátható és jóval lassabb, ellenben nagyobb esélyt ad a nemzeti érdekérvényesítésre. Ugyanerre a mintára: ha azt akarjuk, hogy az EU gyorsan és hatékonyan cselekedjen migránsügyben, le kell mondanunk a védelem- és biztonságpolitika nemzeti kézben tartásáról. Miközben épp azzal a címszóval tartjuk azt nemzeti kézben, hogy az EU tehetetlen, és hogy féltjük a függetlenségünket. (...)
A fenti okok azok, amelyek miatt a véget nem érő csúcsok ellenére nem születik egységes uniós menekültpolitika és határvédelem: a nemzeti hatáskörök féltése (teljesen érthető módon) és az informális német túlsúly az EU-n belül, ami elsősorban a német menekültproblémát szeretné megoldani, ezért erőlteti a kvótákat. Amiből a közép-európaiak nem kérnek, ezért a szolidaritás hiányával vádolja őket a politikai unió föderális-szupranacionális terve felé menetelő német politika. A külső határok védelméről még csak-csak tető alá lehetne hozni egy kormányközi megállapodást az EU-n belül, de a bevándorlók elosztásáról, úgy tűnik, lehetetlen.