Nem kímélték a liberálisok az Orbán által idézett sikerkönyv szerzőjét

***

Jean Raspail 1925-ben született a Tours-tól nem messze fekvő Chemillé-sur-Dême-ben.

jószerével mindenütt megfordult, kenun hajózott le a Szent Lőrinc-folyótól New Orleansig, vagy éppen autón utazott a Tűzföldtől egészen Alaszkáig, bennszülött törzseket tanulmányozott, expedíciót vezetett Dél-Amerikában az inkák nyomait kutatva. Kezdetben főleg útleírásokat és riportokat írt (lásd. az Európa Kiadó Modern Könyvtár-sorozatában megjelent Rézbőrű naplót), ezen műveiért 1970-ben a Francia Akadémia a Jean Walter-díjjal tüntette ki, 1981-ben pedig az Akadémia regényekért járó nagydíját kapta meg Moi, Antoine de Tounens, roi de Patagonie című művéért.

Raspail büszke monarchista és ultrareakciós volt. Hitt a tradicionális társadalomfelfogásban, a régimódi, meghaladottnak nyilvánított erkölcsökben, afféle lejárt fogalmakban, mint a hűség, a tekintély, a becsület. Sokszor elmesélte, hogyan született leghíresebb, számtalan nyelvre lefordított regénye, A szentek tábora: 1972-ben egy Földközi-tengerre néző villát kölcsönöztek az írónak,

a szereplőket és a fordulatokat nem találta ki előre, írás közben alakultak.  

A tisztes, de nem kiugró kezdeti példányszám néhány év után erősen meglódult: szerepe volt ebben, hogy Franciaországban a bevándorlás – olyan bel- és külpolitikai fejlemények nyomán, mint a Nemzeti Front megalapítása, a Vietnámból csónakokon menekülő menekültek ügye, a Giscard d'Estaing által elindított családegyesítés – kezdett „tematizálódni”, de az amerikai kiadás sikere is fokozta az érdeklődést. Az újabb és újabb kiadások – ezekre Raspail meglátása szerint mindig egy-egy nagyobb migrációs hullám alkalmával került sor – úgy tíz-húsz évenként botrányt robbantottak ki, s a regény töretlen népszerűségét látva a mainstream sajtó és a liberális értelmiség a szélsőjobbos eszmék térnyerése miatt aggódott. Raspail a maga részéről semmit sem bánt abból, amit papírra vetett, nem volt hajlandó finomítani a szövegén, noha egy 2011-es interjújában elárulta, a regényt visszaolvasva maga is meglepődött annak végletes brutalitásán. Ezt viszont annak tudta be, hogy

ez pedig őt is befolyásolta. Örült, hogy fiatalon, a „meggyőződések erejében” megírta könyvét, amiben szerinte Marcel Aymé-, Shakespeare-, Céline-, Raymond Abellio- és Jacques Perret-féle jegyek elegyednek.

A Szentek Tábora idén jelent meg magyarul a Jogállam és Igazság Nonprofit Kft. kiadásában  (forrás: libri.hu)

A szentek tábora – cselekményéről bővebben ebben a cikkben olvashatnak – igazán azzal verte ki a biztosítékot az olyan liberális kritikusoknál, mint a Libération szerzője, a Raspail tévés megjelenései miatt méltatlankodó Daniel Schneidermann, hogy a Franciaország felé hajón közeledő menekülteket fenyegető, arctalan masszaként jelenítette meg. Való igaz: nem kell megveszekedett baloldalinak lennünk, hogy a regény bizonyos részleteit rasszista jellegűnek ítéljük, noha érdemes megfontolni, amire maga Raspail is rámutatott: a manapság uralkodó túlérzékenység jószerével lehetetlenné teszi a szöveg józan befogadását. Azt se feledjük, hogy a bennszülött törzsek és elszigetelt, távoli népek felé szenvedélyes érdeklődéssel és szeretettel forduló Raspailt nehéz lenne fajgyűlölőnek minősíteni. A másik kényes pontot a fehér rassz haláláról szóló passzusok jelentik, amelyekben a bírálók a faji gondolkodás mintapéldáit látják.

Beszédes, hogy regénye hőseihez egy bevándorló, Hamadura is csatlakozik. A nyugati civilizáció nyitott bárki előtt, aki valódi ragaszkodással viseltetik lényege, alapértékei iránt: Hamadura a végső vereség óráján franciábbak bizonyul az örökségüket gyűlölő és önmegadó tősgyökeres franciáknál. Ráadásul, ahogy a könyv egy éles szemű kritikusa megjegyezte, nem a menekültek az igazi negatív szereplők a műben, hanem a gyáva és silány politikusok, az országot öngyilkosságba hajszoló értelmiség.

Raspail hangsúlyozta: A szentek tábora „nem használati utasítás, hanem regény”. Élete alkonyán joggal vélekedett úgy, az idő igazat adott neki. „Az integrációs modell nem működik többé. Még ha fel is tesszük, hogy valamivel több illegális bevándorlót utasítanak ki az országból, és sikerül kicsivel több idegent integrálni, mint ma, a számuk akkor is tovább fog nőni (…) A demográfia játéka folytán 2050-re ugyanannyi tősgyőkeres fiatal francia lesz, mint amennyi fiatal bevándorló” – nyilatkozta 2013-ban a Valeurs actuelles-nek. A 2015-ös migránsválság csúcspontján arról a reményéről beszélt, hogy a krízis „véget vet annak a három évtizedes rágalomhadjáratnak, amit a személyem ellen folytattak”. Elismerte, hogy a regényt egyesek politikai célokra használhatták fel, s talán olykor erősen fogalmazott, de nem követi, milyen utóhatása van ma a könyvnek: „nem használom az internetet, nem léptem be a huszonegyedik századba, nem tudom, mit mondanak róla”. „Meg kell keményítenünk a szívünket,

– fogalmazott.

Jean Raspail párizsi otthonában 2017 júniusában  (forrás: Bruno Coutier via AFP)

A regény kezdeti franciaországi recepcióját illetően egyes források lehúzó kritikákról, mások viszonylag visszafogott, de inkább elismerő kritikai visszhangról írnak. Annyi bizonyos, hogy a jobboldali vagy a jobboldalhoz húzó értelmiség rendkívül pozitívan értékelte Raspail művét. A nagy drámaíró, Jean Anouilh „ellenállhatatlan erejű és nyugodt logikájú” regénynek nevezte a művet, amelynek feszültségteremtő képességét Hollywood is megirigyelhetné.  Thierry Maulnier, aki a harmincas évek „nonkonformista” fiatal értelmiségéből indult, majd – már a Francia Akadémia tagjaként – idős korában az Alain de Benoist-féle Új Jobboldal születésénél is jelen volt, úgy vélte, hogy A szentek tábora, „e nagy könyv nem annyira szórakoztat, mint figyelmeztet:

Valaha a napórákon ez állt: később van, mint gondolnád”. Szintén az Akadémia tagja volt Jean Dutourd író, aki szerint „a Nyugat bohóccá vált, így végső tragédiája sem lesz talán más, mint egy nagy bohóckodás; épp ezért olyan komikus végső soron ez az elborzasztó könyv”. Michel Déon (róla akkor írtunk, amikor Párizs főpolgármestere nem engedte, hogy a fővárosban temessék el) szintén csodálója és propagátora volt a könyvnek. Ő úgy látta, „A szentek tábora sokkal több, mint egy lenyűgöző regény: szarkasztikus tragédia, nyitott sírunk és talán annak legpontosabb megjelenítése, milyen lesz az utolsó ítélet”. De nem csupán a jobboldalon talált elismerő reakciókra A szentek tábora: a szélsőbaloldallal szimpatizáló, Nemzetközi Lenin-békedíjjal kitüntetett Hervé Bazin „megrázó és bátor regényről” írt.

A Time magazin recenzense, Paul Gray 1975-ben, a regény angol fordításának megjelenésekor riasztónak találta, hogy Raspail könyve nagynevű tollforgatók dicséretét söpörte be: „Mielőtt egy könyvet bátornak vagy provokatívnak neveznénk, egy kis distinkciót kellene tennünk. A faji gyűlölködés bemutatása egy dolog. A súlyosbítása másik.” A The New York Times kritikusa, Richard R. Lingeman szerint Raspail műve „bevallottan rasszista regény”, „A szentek táborát olvasni olyan, mintha egy koktélpartin nem tudnál szabadulni egy amúgy normálisan kinéző alak társaságából, aki hirtelen véresszájú rasszista szózatba kezd”. Lingeman ugyanakkor elismeri, hogy a „fehér ember Frantz Fanonja”, Raspail vitathatatlanul nagy képességű író, és szidalmai Louis-Ferdinand Céline legdühödtebb szövegeit idézik. „Politikai fantáziája egy egységes látomás lázas intenzitásával rendelkezik, zsigeri hatást vált ki – mintha furkósbottal vágnák vesén az olvasót”. Nem lát kivetnivalót a baloldal kritikátlan harmadikvilág-imádatának szatirikus bemutatásában sem, a probléma szerinte ott rejlik, hogy előfeltevései olyan abszurdak, és az írás olyan tendenciózus a számkivetettek és nyomorultak megvetésében, hogy badarsággá válik, legyen amúgy bármennyire releváns.

A konzervatív National Review és a The American Spectator kritikusai méltatták a könyvet. Az előbbi, Jeffrey Hart arra emlékeztetett, hogy a huszadik század elején az avantgárd – a fauvisták, kubisták, dadaisták, Joyce, Sztravinszkij – elszántan rontott neki a polgári normáknak, s különös módon Raspail is ez teszi: a Times Literary Supplement, a Times kritikusait éppúgy felháborodott habogásra késztette, mint elődjeiket az Ulysess vagy a Ráktérítő. „Raspail úgy ír a népirtásról, mint D. H. Lawrence a szexről.” Az utóbbi, A. Lawrence Chickering úgy fogalmazott, A szentek táborára azért fintorgott az establishment-sajtó, „mert brutális kihívást intéz intellektuális és morális diskurzusának megszokott kategóriáival szemben (…)

akiknek a helyzete – még az embertelenségük is – a Nyugat felelőssége, nem az övék.” Chickering kiemeli Raspail azon megfigyelését is, hogy a baloldal totális kontrollt gyakorol „az idealizmus szókincse” felett, s ez még a regény kemény fából faragott, éles szemű szereplőit is érinti: „tudják, hogy valami alapjaiban el lett hibázva, de sehol senki nem tudja megmondani, pontosan micsoda”. A Spectator szerzője a könyv leginkább nyugtalanító üzenetének azt tartja, hogy az ellenállást megkísérlő férfiak sem képesek kivonni magukat a halódó kultúra materializmusának hatása alól, amelyet legexplicitebben persze a bevándorlók személytelen hordája testesít meg. Chickering az „idealizmus alternatív vízióját” hiányolja Raspailtól – épp ezért „A szentek tábora korunk problémáit viszi színre, de hiányaival példázza is azokat”.

A francia külső hírszerzés vezetője, Alexandre de Marenches gróf állítólag a nyolcvanas években Ronald Reagan amerikai elnököt ajándékozta meg a könyvvel, aki néhány héttel később visszajelzett neki: lenyűgözte őt a regény. De nagy hatással volt a civilizációk összecsapásának teoretikusára, Samuel P. Huntingtonra, illetve a modern amerikai konzervativizmus atyjára, William F. Buckley-ra is. Raspail a regény 2011-es kiadásának előszavában arról ír, hogy a francia politikai elit színe-javának elküldte a könyvet, s olyan baloldali politikusok, mint François Mitterrand, Lionel Jospin, Robert Badinter, igen szívélyes hangú leveleket váltottak vele ennek apropóján – ha ki is fejezték egyet nem értésüket, nem voltak megbotránkozva, hogy ilyen témájú könyvet kapnak kézhez, hajlandóak voltak a „domináns ideológia automatikus reflexein” túlmutató, érdemi párbeszédet folytatni. Ma már persze sokkal érzékenyebb korban élünk: sokatmondó, hogy az említett 2011-es kiadás elejére a Robert Laffont kiadó vezetője elhatárolódó szöveget helyezett.

Marine Le Pen több ízben buzdított az elolvasására, sőt egy dedikált példányt állítólag az íróasztalán tart. A jobb-liberális Alain Juppé ugyanakkor „fantazmának” minősítette az író által leírtakat. Tudható, hogy Steve Bannon volt Breitbart-főszerkesztő, Trump elnök egykori stratégiája, valamint Stephen Miller, Trump egyik főtanácsadója is nagy becsben tartja a regényt.

Most, hogy magyarul is megjelent, Raspail műve minden bizonnyal itthon is nagy vitát fog kiváltani. A félreértések elkerülése végett érdemes leszögezni és elismételni néhány alapinformációt: Jean Raspail nem valami periférikus szélsőjobbos szerző volt, hanem a huszadik századi francia irodalom egyik legizgalmasabb figurája, markáns hangú, széles körben elismert író, aki a Figaro és más tekintélyes lapok hasábjain interjúkban, publicisztikákban gyakran fejtette ki sarkos véleményét, s akinek sokrétű életművében A szentek tábora kétségtelenül a legnagyobb vihart kavaró, de aligha a legértékesebb darab. A nemzetközi sajtóban és tudományos munkákban a regényt olyan szélsőjobboldali fikciós irományokkal kapcsolják össze, mint az elvetemült amerikai neonáci, William Luther Pierce regénye, a The Turner Diaries. Raspail munkásságának és gondolkodásának ismeretében az ilyen összehasonlítás tarthatatlan. A szentek tábora erős érzelmeket kiváltó, sokszor kifejezetten gyomorforgató regény. Rasszista botránykönyvről vagy éles szemű próféciáról van szó tehát? Mindkét értékelésben van némi igazság, épp ezért nem nyugodnak a kedélyek körülötte. Mindenesetre jelentős mű. Nem azért, mert Raspail évtizedekkel ezelőtt megjósolta, ami 2015-ben megtörtént, nem azért, mert a bevándorlás kritikusai drámai passzusokat tudnak citálni belőle.

– és olyan fojtogató erővel teszi ezt, ami csak kevés irodalmi műnek a sajátja.

Jean Raspail 94 éves korában, 2020. június 13-án hunyt el, a George Floyd és Adama Traoré emlékére szervezett párizsi antirasszista tüntetés napján. A nemzetközi liberális értelmiség másik nagy francia mumusa, a Nagy Felcserélés fogalmát megalkotó Renaud Camus szerint Raspail „rémületesebb pillanatban nem is halhatott volna meg”.

--

Nyitókép: Jean Raspail francia író a párizsi Pen Club könyvvásárán 1981 decemberében  – forrás: Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP

Fotó: AFP