A Király és az Ezredes - ELVIS kritika

Dudás Viktor írása

Baz Luhrmann talán az egyik legfékezhetetlenebb maximalista, akit a filmművészet valaha ismert. Olyan egyéni vizualitással megáldott alkotó, akinek a kidolgozott képei, a vágásai, a filmjeinek a tempója senki máshoz nem foghatóak. Lelkesebb pillanataimban szoktam mondani: a Moulin Rouge! alig hat perces „Roxanne-jelenetében” több vágás és plán van, mint három átlag magyar játékfilmben együttvéve. (Milyen csodálatra méltó az eredmény, ha egy alkotó végiggondolja miként tudja a filmkészítés együttes eszköztárát a dramaturgia kifejtésének a szolgálatába állítani!)

Az Elvis még a vörös függönyös-trilógiája – Kötelező táncok, Rómeó és Júlia, Moulin Rouge! – lezáró darabjánál is anarchikusabb vizualitású. Már a film első kockáinál olyan varázslatban részesülünk, amely a filmidő egésze alatt képes rabul ejteni a nézőt. Mindezt teszi egy olyan főhős történetének az elmesélésekor, akinek életéről – és haláláról – már mindent tudunk. Számtalan film mutatta meg a főhőst, vagy élete kiragadott momentumait, és akihez minden generációnak vannak hozzáköthető élményei, viszonyulása.

A közelmúltban szerepelt a vásznakon néhány zenei témájú életrajzi film, amelyek nyilván közrejátszottak az Elvis létrejöttében, miközben elvárást is támasztottak a nézőkben az ilyen típusú filmek iránt. (Az Elvist követően is érkezik majd még néhány, amelyeket külön keretes írásban szedtem össze alant.) Aki arra számított ezen alkotásoktól, hogy az ideologizált, árnyalt életrajzok helyett a valóságot megmutató katarzisokban részesül, annak nagyrészt csalódnia kellett. Aki ilyen elvárásokkal ül be az Elvisre, most sem lesz maradéktalanul elégedett.

A magam részéről az eredeti Queen zenekar rajongójaként a Bohém rapszódiát is túl felszínesnek találtam, amely sokkal inkább egy idealizált Freddie képet mutatott meg, mintsem a négy ember alkotói közösségét. Nyilván ő volt a legszínesebb és legellentmondásosabb karakter, de Brian, John és Roger méltatlanul háttérbe szorult a filmben. A Rocketman már sokkal kitárulkozóbbra sikerült, lévén Elton és Bernie Taupin kapcsolatának erőssége megfelelő hátteret biztosított az előbbi extravagáns és hedonista életének a bemutatására. Az Aretha Franklinról szóló Respect pedig egy hangsúlyos részletet emelt ki az életműből, amelynek teljessége csak részben ítélhető meg azok számára, akik nem ismerik tizennyolcszoros Grammy-díjas amerikai énekesnő-dalszerző pályafutását. A West Side Story nálam szintén alulmúlta várakozásokat, amiről részletesen itt mondtam el a véleményem.

Az Elvis kapcsán már az első pillanattól az tartott lázban, hogy (egyik) kedvenc rendezőm miként viszi vászonra saját Elvis adaptációját. Hogyan használja egyedi látásmódját és történetmesélési eszközeit egy jól ismert történetben, amit sokszor és sokan vittek már filmre? Az eredmény lenyűgözőre sikerült!

A film nyilván egy idealizált Elvis képet tár elénk – bár a rendező ennél részletesebb életrajzot forgatott, amit majd egy hosszabb változatban láthatunk; ennek részleteit egy másik keretes írásban foglaltam össze alant. Luhrmann víziója az Elvis rajongók legnagyobb közös halmazát vette célba a zenei ikon iránti nosztalgiát erősítve. A katarzist az előadó és a menedzsere, a jó és a gonosz szembenállására helyezte. A Király és az Ezredes figurája közötti se veled, se nélküled viszonyt ez utóbbi monológjai – a remek Tom Hanks megformálása – keresztül követjük végig. Hangsúlyos jelenetek mutatják meg a Király életének fontosabb élethelyzeteit, hogy azokban kik vették körül és miként gyakoroltak rá hatást. Hol volt az Ezredes felbukkanása előtt, majd miként és hova jutott általa. Számomra a film tragédiája, hogy egy olyan ikonikus karakter, mint Elvis, hogyan került egy manipulatív embernek az árnyékába, aki teljesen behálózta és rabul ejtette

Parker ezredes számomra egyértelmű bűnbakká válik a filmben, aki felismerte kliense gyenge pontját, és kegyetlenül kizsákmányolta azon keresztül.

A film újra felveti az örök kérdést: vajon mire jutott volna a sztár a menedzser nélkül, vagy a menedzser a sztár nélkül? Sosem szabad alábecsülni, hogy a menedzser-ügyfél viszony milyen elképesztő torzulásokat tud okozni a résztvevők életében. És itt és most nem csak a pop-szakmát lehet említeni, hanem a Hollywoodot alapjaiban megrázó botrányokat is a közelmúltból, hogy a hazai környezetből felszínre került történeteket ne is említsük.

Sokan hiányolják a mélységet és Elvis identitását a filmből, pedig az nagyon is ott van a vásznon, ami egyben erőteljes kritika a sztárgyár könyörtelen világáról. Vagy beáldozod magad a siker érdekében, vagy élsz ismeretlenül boldogan. A siker és a boldogság nem jár kéz a kézben. Ezt a kérdést Luhrmann már a Moulin Rouge! esetében is boncolgatta, ahol Zidler, az Ezredesnél nyilván kedvesebben, de mégiscsak uralkodott Satine karaktere felett. A sztár tehetetlen kiszolgáltatottsága a Bohém rapszódia és a Rocketman filmekben is abszolút központi probléma, amelynek újabb olvasatát adja az Elvis. A Las Vegas-i kaszinó garázsában zajló szakítás Elvis és az Ezredes között, majd a lakosztályban az apjával folytatott mindent visszarendező beszélgetést követően felmerülhet a kérdés, volt-e Elvisnek valódi identitása, és ha volt, azt vajon mikor vesztette el? Akik rajongunk érte, mennyire a pop-kulturális terméket látjuk, ismerjük, mint inkább az önálló művészt? Persze, lehetett volna ezekről a felvetésekről is filmet készíteni, de Luhrmann nem ezt az utat választotta. Ő Elvis arra a felvetésére kereste a választ, amikor azt mondja:

A film ennek a kijelentésnek a csupa nagybetűs cáfolata – ahogy a plakáton is szerepel: ELVIS. A hagyatéka a mai napig velünk él és kifejti hatását. A dalai, és az általa sikerre vitt szerzemények a mai napig itt vannak velünk hivatkozunk rájuk, újra értelmezzük őket. Ha bárhol, bárki egy magas galléros figurát rajzol dús pajesszal, arról tíz emberből kilencnek biztos Elvis fog az eszébe jutni – a maradék eggyel meg inkább ne játszunk Activity-t.

Az általam itt felsorolt filmek mindegyike külön emlékezetes a főszereplőik alakításairól. Nincs ez másként az Elvis esetében sem, ahol a címszereplőt megformáló Austin Butler szintén külön említést érdemel. A Nickelodeon csatornán és egyéb tini produkciókban pallérozódott színészt legutóbb A holtak nem halnak meg és a Volt egyszer egy… Hollywood filmekben tűnt fel epizód szerepekben, de az itt látható alakítását követően elképesztő karrier vár(hat) rá is. A filmben őt halljuk énekelni és a Király emblematikus táncmozdulatait is elképesztő hűséggel idézte meg minden jelenetben. Az alakítását látva Lisa Marie Presley azt nyilatkozta: „Ha ezért nem kap Oscar-díjat, megeszem a saját lábamat, haha.” Lisa Marie édesanyja, Priscilla is maximális tisztelettel beszélt az alakításról, de nem kell a Presley család tagjának lenni ahhoz, hogy a legrangosabb jelzőkkel illessük azt.

de szerencsére a film ennél jóval több élményt nyújt. A stábból külön említést érdemel még Mandy Walker operatőr, aki a rendezővel a Moulin Rouge! után találkozott a Chanel No5:The Film készítésekor, és az Ausztrália filmet már közösen forgatták. Mandy jegyzi operatőrként A számolás joga és a Mulan filmeket is. Az Elvisben látható kameramozgások és látószögek lenyűgözőek, nem lehetett egyszerű menet a kivitelezésük. A magam részéről Oscar-jelölésre számítok, ahogy Donald McAlpine is azt kapott a Vörös malom történetéért. A film tempóját látva nem lehet csodálkozni, hogy a vágást két személy Matt Villa és Jonathan Redmond jegyzi. Mind a ketten A nagy Gatsby alkalmával dolgoztak a rendezővel. Az Oscar-szezon még messze van, de a jelölést az ő esetükben is biztosra veszem. A filmnek van néhány olyan jelenete, amit média órákon sokszor fogok elemezni a diákoknak. Az Elvis egy olyan film, aminek a mozikban van a helye. Egy olyan vizuális és zenei élményekben gazdag emlékezetes utazás, amit csak a filmszínház tud nyújtani a nézőknek. Minden körülmények között érdemes a figyelmünkre.

(A nyitóképet, valamint a szövegben szereplő képeket az InterCom bocsátotta rendelkezésünkre)