Az EU történetének legkeményebb csatája vár Magyarországra – a tét minden eddiginél nagyobb
Már azt is tudjuk, mikorra várható az ítélet.
A keresztény megújulás már elindult Európában, és annak egyik fő példája Magyarország – véli három amerikai szerző. Szemlénk!
A jobboldal kereszténységhez való viszonyát elemző cikket írt az American Conservative hasábjaira Sohrab Ahmari, a folyóirat külsős szerkesztője, Gladden Pappin politológus, az MCC vendégoktatója és Chad Pecknold teológus, a Catholic University of America oktatója.
A cikk idézi Matteo Salvini, Orbán Viktor, Marion Maréchal és Donald Trump példáit, utalva arra, hogy ezek a politikusok hivatkoznak a kereszténységre, noha országaik viszonya a kereszténységhez ellentmondásos is tud lenni. Salvini például barátnőjével él, Magyarország szekuláris ország, Maréchal elvált, majd újraházasodott, Trump pedig alkalmanként tévesen idéz a Bibliából.
Ezen politikusok a szerzők szerint a kulturális kereszténység zászlaját emelik fel, s ezt szekuláris célból teszik.
A kulturális kereszténység ilyen értelemben őszintétlen és soviniszta. A liberalizmus egyre agresszívabban támadja a kereszténységet, ennek jobb- és baloldali kritikusai viszont távol akarják tartani a kereszténységet a napi politikai harcoktól. Szívesebben látnának egy visszavonult kereszténységet, mint egy átpolitizált egyházat. A kritikusok a szerzők szerint tévednek, érveik nem felelnek meg a kereszténység történelmi küldetésének. Miközben óvni akarják a hit tisztaságát, feladják a hit felelősségét. A kulturális kereszténység többnyire uralta a nyugatot az elmúlt kétezer évben, és a szerzők szerint megéri megvédeni azt.
A kereszténység, s főleg a katolicizmus, egy tömeges, nyílt vallás.
Mikor a tömeg ellene fordult, és arra szavazott, hogy megfeszítsék, ő még akkor is a tömegeket akarta megmenteni, érvelnek a szerzők.
A kereszténység korai évei alatt a keresztények üldöztetést viseltek el hitük miatt, ennek ellenére egyre többen álltak közéjük. A mártírok a kereszténység hősei lettek, és a Római Birodalom sem tudta elnyomni a hitet. Majd hirtelen a kereszténység elnyerte az uralkodó támogatását, ezzel viszont nem változott meg lényege, csak még inkább önmaga lett – hivatkoznak a szerzők Jean Daniélou francia jezsuita szerzőre.
A kereszténység terjedése, kisebb fennakadásokkal, megállíthatatlannak tűnt. Ennek ellenére nem volt minden kereszténynek mély és lelki hite.
Ennek eredménye egy erősen nyilvános dolog, egy keresztény nép lett.
A kereszténység Róma kifosztását követően sem bújt a katakombákba. Szent Ágoston sem keresett egy tiszta kereszténységet, hanem inkább hálóként tekintett az egyházra, amely mindenfajta halat befog. Hogy ki a jó és a rossz, azt már az angyalok válogatják ki, nem az emberek. Ez új kihívásokat is támasztott, például az eretnekek kijavítását. De Ágoston sosem kérdőjelezte meg, hogy a kereszténység terjedése egy ideiglenes hatalom segítségével Isten gondviseléséhez tartozik.
Míg mások a mélyen hívő vezetőket ünnepelték, Szent Ágoston nem vetette meg a római elit politikai jellegű megtérését. Ők, mint a nemrég megtért tömegek, részesültek a hathatós szentségekből, és most már feladatuk volt fenntartani a keresztény rendet. Szent Ágoston a katolikus kulturális kereszténységet a megtestesülés meghosszabbításaként értelmezte. A keresztény rend antignosztikus realizmusa adott Európában tartást és erőt. Isten aktív jelenlétével világította meg a kultúrát, a szentségek, az ünnepek, a böjt és az idő szerkezete pedig egy olyan kultúrát adott, melyet máig be lehet lakni és élvezni lehet.
Ugyanezt nem lehet elmondani a gyökereiből kitépett, gnosztikus, torz kereszténységről.
Manapság az uralkodó liberális elit számára csak addig hasznos a kereszténység, amíg a felületes globális emberbarátságot ismétli, amellyé az európai kereszténydemokrácia züllött. Amíg Joe Biden elnök támogatja az abortuszjogokat és a klímavédelmet, addig a média glóriát rajzol fölé, dacára annak, hogy a nyílt vallásosságot Trump idején veszélyesnek nevezték. Eközben a jobboldali liberálisok és libertáriusok gúnyolják az elképzelést, hogy a kereszténység uralhatja a nyílt teret tömeges megtérések nélkül.
Eközben a woke eszmeiség, ideértve annak pszeudo-keresztény követőit, határozottan átvette a nyílt tereket nyugaton, noha valós hívei a lakosságnak csupán töredékét teszik ki. Tud a kulturális kereszténység újra politikailag releváns lenni, nem a liberalizmus további terjesztéséért, hanem a hagyományos keresztény élet megvédéséért? A szerzők úgy hiszik, igen, ugyanis a kritizált, őszintétlennek nevezet kereszténység a jele a kereszténység tartós fontosságának.
Pierre Manent francia politikai gondolkodó szavaival a kereszténység által megjelölt nemzetekben élünk, de nem más hitek kárára. Nemzeteinket ennek ellenére megjelölte az evangélium és a kereszt. A keresztény nemzetek törődnek a betegekkel és a szegényekkel, az életet a fogantatástól a természetes halálig védik, hitüket ünnepek keretében is megélik, és az örökkévalóság reménye inspirálja életüket. Ezért a hagyományos kereszténység visszanyerheti fontosságát, bármikor, amikor a liberalizmus elhalványul.
Ez a kereszténység látens, de észrevehető, egy túlélő szerkezet, amelynek fontosságát sokan nem veszik észre. Novemberben Európa temetői gyertyákkal telnek meg az eltávozott lelkek emlékére. Még Nyugat-Európában is, ahol a templomba járás csökkent, ünnepek keretében emlékeznek a helyi szentekre. Szekuláris országokban a vasárnap továbbra is a pihenés törvényben rögzített napja.
Egyes országokban a megújulás már megkezdődött – írják a szerzők.
A kommunizmus és a liberalizmus pusztítását követően Magyarország újra a közéletbe emelte a kereszténységet: az állam templomokat újít fel, az egyházak szerepet kapnak az oktatásban. A Hungary Helps program külföldön segíti az üldözött keresztényeket, főleg a Közel-Keleten és Afrikában.
A kulturális kereszténység felismeri, hogy a hit mély gyökereket vert, melyeket nem lehet kihagyni. Ellenkezőleg: azon országok számára, akik erősíteni akarják nemzeti közösségüket és bátorítani akarják a reményeket, melyek az ember gyökereihez való csatlakozásból fakadnak, a kulturális kereszténység elengedhetetlen. A szerzők szerint még Kína is látja, hogy a kereszténység kulturális nyersanyagokat ad, melyeket az üres kommunizmus nem adhat.
Ezért a politikai katolicizmus állításait szkeptikusan fogadják: a kereszténység, vélik a kritikusok, csak akkor lehet nyilvánosan is fontos, ha őszintén vallják és spontán módon fejezik ki. A szerzők inkább a kulturális kereszténységgel értenek egyet, és azzal az elképzeléssel, hogy az azt felvállaló országok megmenekülhetnek.
Nyitókép: Caspar David Friedrich – Apátság a tölgyerdőben