„Az FTC az 1995/96-os, a DVSC a 2009/10-es szezonban jutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, a debreceniek emellett a 2003/2004-es szezonban érték meg a tavaszt az UEFA-kupában, az FTC pedig 2004 őszén az átszervezett sorozat csoportkörében szerepelt. Nemzetközi színtéren néhány sporadikus győzelem (pl. FTC sikere a Newcastle, ZTE győzelme a Manchester United ellen), valamint a válogatott 1996-os olimpiai szereplése és az U19-es csapat 2009-es világbajnoki bronzérme mellett ennyit tudott felmutatni a magyar labdarúgás. A magyar közeg nem csupán a nemzetközi élmezőnytől, hanem a környező országoktól is egyre inkább elszakadt.
Miközben a sport globális szórakoztatóipari termékké vált, a magyar klubokat a krónikus tőkehiány, az instabilitás és a folyamatosan romló körülmények jellemezték. A lemaradás egyik tükre, hogy az európai klubfutballt új szintre emelő Bajnokok Ligája kialakítására éppen akkor kerül sor, amikor a magyar labdarúgás számára az 1980-as évek kudarcként megélt eredményei is elérhetetlen távolságba kerülnek. Bár a klubfutbal „királykategóriájává” emelkedő sorozat lebonyolítását többször átszervezték, a csoportkör létszámát kibővítették, magyar csapatok csak a már említett szezonokban tudtak jelentősebb sikereket felmutatni. A környező országokból viszont ukrán csapatok összesen 18, romániaiak 8, osztrákok 6, horvátok 3, szlovákok 2, szlovének és szerbek 1-1 kiírásban jutottak el legalább a csoportkörig. Ha emellett a válogatottak eredményeit, a játékosok, edzők nemzetközi elismertségét és a létesítmények állapotát is figyelembe vesszük, akkor kétségtelen, hogy a magyar futball a régió egyik leglátványosabb visszaesését produkálta, és regionális színtéren is visszaszorult. Eltűnő pályák, romló színvonalú létesítmények, csökkenő néző-, játékos- és edzőszám. Kérdésesnek tűnt, hogy a negatív tendenciát meg lehet-e állítani?