Lánczi: A Nyugat ma Isten helyett kislányváteszeket keres magának

A Kiscelli Múzeumban került sor péntek este Lánczi András politikafilozófus, a Corvinus Egyetem rektora új könyvének bemutatására, melynek címe Antikok és modernek vitája. Késői észrevételek Pascalhoz volt. Az eseményt a Tranzit rendezvénysorozat keretein belül szervezték meg. A bemutatót Megadja Gábor eszmetörténész és publicista moderálta, Lánczi beszélgetőtársa pedig Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Dunamelléki református egyházkerületének püspöke volt.

Megadja bevezetésként elmondta, hogy ugyan Lánczival régóta ismerik egymást, ám személyében egy igen kritikus gondolkodót ismert meg, ugyanis doktori disszertációjának opponenseként nagyon megkritizálta munkájának Leo Strauss filozófussal foglalkozó részét. Straussra utalva Megadja kijelentette, hogy szerinte Lánczi új könyvében is sok szó esik a hitről, és feltette a kérdést, hogy vajon a szerző életére utalhat-e ez a vonatkozás, helyesen látja-e, hogy a szerző életében egyre fontosabbá válik a hit.

Lánczi – miután humorosan megjegyezte, hogy „megsemmisítő kritikáról” szó sem volt Megadja dolgozatánál, ráadásul azt a fiatal eszmetörténész még „meg is merte jelentetni” – kifejtette, hogy a hit és racionalitás viszonya valóban régóta foglalkoztatja. Feltette a kérdést, hogy valóban kell-e változtatnia a filozófusnak a hittel való viszonyán, ha egyszer a bölcsészethez szegődik. 

Mint Lánczi elmondta, a már említett Strauss esetében ez a kérdés igen komolyan előkerült: ugyan a fiatal Strausst még a judaizmus foglalkoztatta, később Heidegger hatására arra jutott, hogy a teológiával szemben a filozófiát választja. Blaise Pascal francia vallástudós Gondolatok című munkájában hasonlóan foglalkozott ezzel a szembenállással, mégpedig a hit oldaláról.

Lánczi kifejtette, hogy Pascal érzékelte ezt a problémát, miszerint

Pascal előre látóan leírta a modern nihilista ember alaptípusát, akit az unalom jellemez, aki gyűlöli a másik embert, aki szembefordul a környezetébel, és aki persze nem találja a helyét. Mint Straussnak, úgy Pascalnak is alapvető problémája a hit kérdése, és hogy ha valaki filozófus, akkor mégis mit kezdjen a hittel. A szerző megjegyezte, egyszer még meg fogja írni Pascal és Strauss kapcsolatát egy tanulmányban, s utóbbiról szólva kijelentette, hogy a huszadik század legnagyobb politikai gondolkodói között tartja számon a filozófust.

A hit kérdéséről Lánczi azt mondta, hogy a kérdés egész életében foglalkoztatta, és ez közelebb is vitte őt a hithez, melyet a modern gondolkodók szisztematikus öltek ki. Pascal is felsorolja könyvében, hogy mi mindent próbálnak az emberek Isten helyére tenni, többek között olyan példákat hozva, mint a póréhagyma. Lánczi szerint ugyanilyen nihilista a mai nyugati világ, amely Isten helyett „14 éves kislányváteszeket keres magának”. Megadja ehhez ironikusan hozzátette: abban reménykedett, hogy majd a filozófus és a püspök ütköztetni az ész és a hit érveit, ám Lánczi túlságosan is megértő ehhez a hittel szemben.

Bogárdi Szabó István püspök arról beszélt, hogy már Pascal idejében is nagy hitviták voltak, nevezetesen arról, hogy miért is kell hit, mikor „itt van az ész, tiszta, világos, mindent áttekint, pontos válaszokat adó”. Ezzel kapcsolatban sok megjegyzést olvashatunk Lánczi könyvében, melyeknek lényegét úgy foglalta össze a püspök, miszerint

Mint a püspök fogalmazott, a Római Birodalom bukását követően a keresztények mentették meg azt az antikvitást, amit egyébként gyűlöltek: a filozófiát, a szellemet, a gondolkodást, a klasszikus embert akarták megmenteni. A püspök szerint a kereszténység lényege jót csinálni a rosszból, és ez a 21. század legfontosabb gondolata is.

Lánczi Megadja kérdésére, miszerint a tömör megfogalmazás egyfajta régi twitterezésre emlékezteti őt, kijelentette, hogy a tömörséggel nincsen gond, a kérdés inkább, hogy nem lapos-e az eszmefuttatás, mert „a lapos politikai eszmefuttatásnál rosszabb nincsen”. Lánczi szerint viszont a modern filozófia a radikalizmust választotta, „gondol valamit, aztán az az igazság”. Példaként Heller Ágnest és Lukács Györgyöt idézte, akiknek világnézete „tényszerűen egy zsákutca volt”. Mint hozzátette, ezt „nem bántásból” mondja, hanem mert „közhelyes, lapos”. A lényeg, hogy meg kell fogni az emberi egészt, a világ egészét, mert „emberi mivoltunkat a gondolkodás igényessége garantálja”.