Ja, és van még egy mumus: a nemzetállam. Ara-Kovács Attila levezeti gyorsan, hogy a nemzetállamok önmagukban veszélyesek „a demokráciára”, s valójában csak az oroszok erősítik azokat, hogy gyengítsék az Uniót.
A demokráciás-nemzetállamos állítás nagyjából annyira tudományos persze, mint ha azt állítanánk: Molnár Csaba az élő bizonyíték rá, hogy emberi klónozás márpedig létezik, ráadásul pont úgy, ahogy a sci-fikben látjuk: rögtön felnőttet is lehet teremteni a semmiből. Ha így van, a Molnár nevű klónt nyilvánvalóan a Gyurcsány nevű gazdaszervezetből állították elő. Kisebb hibák becsúsztak, de a hasonlóság így is döbbenetes. Széles gesztusok, ripacskodás, hangsúlyozás ugyanaz, s na persze a tartalom is. Megtudjuk, hogy ma rossz magyarnak lenni, lesajnálva néznek rájuk még az európai szocik is, a Magyar Gárda meg félkatonai alakulat, nem úgy, mint az Arany Hajnal. Azért nem, mert annak a vezetői fogságban vannak gyilkosságokért! Páratlan logika. Marine Le Pen meg jófej feminista.
Kicsit összezavarodik azért az érvelés, mert Molnár aztán kiböki: a Jobbik, ha komolyan gondolja a néppártosodást, „legitim lehet”. De szerinte nem gondolja komolyan. Vagy igen. Mindegy, lényeg, hogy nem a Jobbik a veszély, hanem a Fidesz. Egész Európa számára ráadásul. Ebben egyetért Zentai is, Ara-Kovács is, Molnár is.
A következő panel ennek ellenére mégiscsak a Jobbikról szól. Dési János könyvet is írt a pártról, Karsai László történész azzal sokkol, hogy a Vasgárdát nyúlja a Jobbik, amikor azt kérdezik a néptől, „miben segíthetünk?”. Meg Szálasit, aki zsidómentes Magyarországot akart. „És még megkaphatják a zsidómentes Magyarországot, amit szeretnének.”
Értelmes hozzászólás is akad azért ebben a blokkban: a miskolci szocialista Varga László, országgyűlési képviselő elmondja, hogy a Jobbik szavazóinak csak töredéke rasszista, s hogy Borsodban a rendszerváltás traumája, plusz a 2008-as válság felőrölte a biztonságérzetet, ezért nőhetett ott nagyra a radikáljobb formáció. Dési pejorítívan említi, hogy a Jobbik rendet akar, amolyan összekacsintósan, hogy „rend”, ugye, arról itt mind tudjuk, hogy gonosz dolog azt akarni. Varga nem sétál be Dési utcájába. Elég józanul közli, hogy nem tabu szó a rend. Sem a biztonság. Ő maga is annak fontosságát hangsúlyozta, azzal nyert.
Az ebédszünet után az elmaradhatatlan Solymosi Frigyes következik. Ő az, akit minden Szárszón felmutatnak díszjobbosként, mert hiszen alapítója volt a Nemzeti Körnek. Láss csodát, itt is elmondja, amit a Népszabadságban évek óta kifejt, hogy rossz a helyzet, és pihenőre kellene küldeni a politikusokat 15 évente, ahogy ez az egyetemi szférában is van. Finomított Orbán takarodj.
Mielőtt elaludnánk, éppen az utolsó pillanatban a baloldali, liberális értelmiség olyan önparódiát produkál a színpadon Farkasházy vezetésével, ami tényleg vicces. Persze ezt nem viccnek szánják.
A téma a feltétel nélküli alapjövedelem. Úgy is, mint a baloldalt megváltó gondolat. Kiültetik a pódiumra Bánfalvi Istvánt, az ötletet jegyző LÉT Munkacsoport vezetőjét, Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológust, Erőss Gábort a PM-ből és kit még, na kit? Sütő Kálmán „hivatásos hajléktalant”.
Ez olyan szép. A baloldal, a liberális oldal felszabadító, egyenlősítő, ott a hajléktalanok képviselője is, vele is szóba állnak, az ő véleményére is kíváncsiak. Kálmán egyébként az, aki a Fehér ház előtt szokott újságot árulni, meg aki majdnem elindult idén Veszprémben, szóval talán a legismertebb hajléktalan a közélet porondján, de akkor is, micsoda szép gesztus ez, nemde?
Csakhogy a valóság, ahogy az a baloldallal lenni szokott, itt is közbeszól. Azaz Kálmán. Ő a valóság. „Maga baloldali? Baloldali? Jobbulást!” – veti oda Kálmán Bánfalvinak, aki pedig átszellemülten magyarázza, mennyire üdvözítő és megvalósítható a minden gyereknek 25 ezer, minden felnőttnek 50 ezer, a várandós anyáknak meg 75 ezer forintos feltétel nélküli, alanyi jogon járó alapjövedelem. „Ha én lennék a NAV-elnök, megoldanám én. Megoldanám én. Válasszanak meg NAV-elnöknek.” – így Kálmán, aki tehát egy hangot nem fog föl a magasröptű értelmiségi vitából, összevissza beszél, így aztán Farkasházy kénytelen is lecsitítani, belé fojtani a szót.
Ez a baj az ideológiákkal, az utópiákkal. A fránya valóság közbeszól mindig. Mindenhol mindenki egyenrangú, minden vélemény egyformán számít! – szól a csodás elv, ki is ültetik szerencsétlen Kálmánt, de csak kénytelenek lekussolni. Ott ül szerencsétlen a világ hülyéje, a bohóc szerepkörében úgy, hogy ő maga nem is érzi, mennyire megalázó számára az egész.
Ennyiben egyébként ott a helye a pódiumon. A szárszói értelmiség sem nagyon érzi, mennyire analfabéta terv az alapjövedelem. A PM-es Erőss ugyan felmérésekre hivatkozik, hogy a magyar emberek nem is utasítják el, nem irigyek, nem sajnálják mástól, de egy prominens szocialista azért név nélkül elmondja: ez a legjobb útja, hogy elveszítsék Kelet-Magyarországot. „Elég a Jobbiknak annyit mondania: tényleg azt akarod, hogy a hatodikat váró cigány annyit kapjon munka nélkül is mint te, aki a másodikat várod, dolgozol és százezer a fizud?”
Az egyetlen józan hang Szigetvári Viktoré. Elmondja: pártja, az Együtt nem támogatja az alapjövedelmet, merthogy megvalósíthatatlan. Kár, hogy ez teljesen mindegy, pártja, az Együtt szabad szemmel ugyanis láthatatlan.
Némi valóságérzékeléshez Havas Henrik próbálja aztán hozzásegíteni a jelenlévőket, ő Cserdi polgármesterével, Bogdán Lászlóval érkezett, aki bizony elég keményen fogja övéit és hatalmas sikereket is ért el falujában, ahol 70 százalék a cigányság aránya. Olyanokat mond, hogy a közmunka egyáltalán nem megalázó, lépjen ezen túl az értelmiség, hiszen ezzel cinkossá válik maga is. Nem kell úgy tenni, mintha a munka megalázó lenne, hiszen a cigányok igenis szeretnek dolgozni, fontos, hogy dolgozzanak. Amúgy rébuszokban beszél, ahogy Havas is, akit Farkasházy megkért, hogy ezúttal legyen korrekt politikailag.
Farkasházy szervezői, közösségépítő szorgalma, az, hogy megszerezte a német szocdemek alapítványának, a Friedrich Ebert Stiftungnak a támogatását, persze üdvözlendő. Szép dolog a közösség, jó dolog találkozni régi ismerősökkel. A meghívást is őszintén köszönjük, de – noha hét és fél órája vagyunk a kertben és már nincs sok hátra a találkozóból – a végét nem várjuk meg.
Nem muszáj. A vég ide már rég eljött úgyis.