Impozáns látványt nyújtott az MCC Feszt esztergomi kavalkádjában az a sátrakból álló sor, amelyben a konzervatív tábor mára kiterjedt intézményrendszerének sokak körében népszerű, valamint kevésbé ismert szervezeteinek bemutatkozására nyílt lehetőség. Sőt, a javarészt alapítványi és egyesületi formában működő szervezetek mellett felsorakoztak azon állami intézmények is, amelyek ebben a közegben is meg akarják szólítani a jövő vezetői közé törekvő fiatalokat. A Magyar Nemzeti Múzeum és a részét képező Nemzeti Régészeti Intézet munkatársai is kint voltak, s elmondásuk szerint az érdeklődő fiatalok szinte megszállták a nemzet múzeumának standját. Hasonló tapasztalatokat szereztünk a Velencei-tónál megrendezett EFOTT-on is, ahol nemcsak a múzeumot és a régészetet népszerűsítettük, hanem a közelgő Magyar menyasszony című időszaki tárlatunk kapcsán a házasság intézményét is.
Ezek a rendezvények – a Tranzit és Tusványos is – arról győznek meg bennünket, hogy a konzervatív tábor intézményépítő munkája eredményes volt az előző tizenhárom évben.
A közelmúltban olvastam el a Molnár Attila Károly szerkesztette, Magyar konzervatívok sikeres harminc év után című konferenciakötetet, amely szintén az intézményi építkezés eredményeiről adott számot. Miközben a Kommentár következő számába írtam a kötetről ismertetést, elgondolkodtam arról, milyen eredményeket is hozott a fenti keretrendszer látványos kiépítése, illetve hogy a csillogó hardver tartalmának tündöklése is hasonlóan sikeres-e. Nem mindegy ugyanis, hogy üres, de jól fizető keretekkel vagy azok létjogosultságát igazoló értékes tartalmakkal és valódi szellemi műhelyekkel rendelkezünk-e. Fontos, hogy a baloldal értelmezési kísérletei közepette elsősorban mi magunk alakítsuk azt a narratívát, ami a konzervatív térfoglalásról, a hagyományos értékrend érvényesítéséről szól.
Úgy látszik, a legsikeresebbek éppen a politikai stratégiaalkotást kiszolgáló, a politikai kommunikáció boszorkánykonyháját alapanyagokkal és receptekkel ellátó területen voltunk, erről győz meg bennünket az MCC látványos szárnyalása, a rangos külföldi vendégek jelenléte, a Kommentár folyóirat, valamint az utánpótlásképzésben évtizedek óta eredményes Tranzit sikere. Amikor viszont a kultúráról, az identitásképzésben és -erősítésben kimagasló szerepet jelentő művészeti területekről beszélünk, akkor az előttünk tornyosuló feladatokat látjuk csak, s
nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy mind az emlékezetpolitikában, mind a művészeti intézményrendszer tartalommal való megtöltésében látványosak az adósságaink.
Az intézményrendszer ugyan itt is formálódik, a Magyar Művészeti Akadémia létrejötte például a sikerek közé tartozik. Ám addig, amíg az olyan nagy múltú programokra, mint a fél évszázados Tokaji Írótábor, úgy kell összekoldulni a néhány tíz milliós költségvetést, vagy forráshiány miatt a szemünk láttára sorvad el az áttelepült erdélyi képzőművészekből álló Mamű Társaság, vagy még mindig filléres gondokkal küzd a „székháztalanított” írószövetség, nehéz lesz átütő sikereket elérni a támadásoktól és botrányoktól hangos művészeti közegben.