Magyarország szuverenitásharca amerikai szemszögből

„97% nem a szankciókra” – ez volt az egyik első óriás­plakát, ami Budapesten fogadott. Mivel a „nem” egyike azon kevés magyar szónak, amit ismertem, a „szankciók” pedig hasonlít az angol „sanctions” szóhoz, hamar lefordítottam és megértettem az üzenetet. Nem az Orbán-kormány utasította el a Nyugat által Oroszország ellen bevezetett energetikai szankciókat, hanem a magyar emberek. Ez a nemzeti önrendelkezés példája a gyakorlatban: az Európai Unió egyik szuverén tagállamában a nép akarata nyilvánult meg.

2004-ben a magyarok nem azzal a várakozással csatlakoztak az EU-hoz, hogy egy olyan eurokrata elit fogja őket irányítani, amely föderális, felülről irányított politikai uniót akar létrehozni. A magyarok nem akarják, hogy a nemzeti döntéshozatali jogköreiket elvegyék tőlük. Ezer éve küzdenek azért, hogy megőrizzék identitásukat és szabadságukat, még mindig élénken élnek emlékeik a szovjet tankokról, az elnyomásról, a kínzásokról, a totális kontrollról.

A magyar szabadságtudat

A második, 2022. májusi magyarországi utamon férjemmel együtt meglátogattuk a Terror Házát, a megszálló náci Németország és Szovjetunió helytartóinak egyik központi épületét. Visszataszítónak érzem az épület múltját, de a múzeum lenyűgöző tisztelgés a magyar szellem és élet­ösztön előtt. A látogatókat fogadó félelmetes szovjet tank, a nyilaskeresztesek és a Vörös Hadsereg egyenruhái, a propagandaplakátok és -filmek, valamint a szűk, nyirkos tömlöc, ahol a szabadság híveit kihallgatták, bebörtönözték, megkínozták és megölték, mind-mind arra figyelmeztetnek, milyen lehet a szabadság elvesztése. Biztosíthatok mindenkit, hogy ez a hely valóban a „terror háza”.