A konszenzus védelmében

Alig néhány napja fogadták el a szankciók hatodik csomagját Vlagyimir Putyin Oroszországával szemben. Egyesek dühödten így vélekednek: „Végre!”, ujjal mutogatva a pimasz Magyarországra, amely kimondja hangosan, amit a többiek csendben gondolnak. Mások – főleg az Európai Parlament, amely ismét él a lehetőséggel, hogy saját maga karikatúrájává váljon – továbbmennek, több Európát, kevesebb „nemzeti vétót” követelnek.

Lefordítva: fel akarják számolni a konszenzusos döntéshozatalt, az ősi szabályt, amely meggátolja, hogy Európa beteljesítse végzetét, és egyesült, föderális kontinenssé váljon. Gyönyörű, lírai, megindító elképzelés – csakhogy teljes tévedés. Épp ellenkezőleg, az egyhangú szavazás azon sarokkövek egyike, amelyek erősítik az Európai Uniónak nevezett törékeny építményt. Ha ettől megfosztjuk, jobb módszert nem is találhatnánk az EU szétrombolására. Lassan, de biztosan. Íme három ok, hogy miért.

Először is, adjunk az egésznek kontextust. A tagállamok közötti konszenzus kivétel, nem a fő szabály. Az ügyek elsöprő többségében az országok „übertöbbséggel” döntenek, amely legalább az EU népességének 65 százalékát adó tagállamok 55 százalékának támogatását feltételezi. Az egyhangúság csak speciális, stratégiai jelentőségű területeken érvényes: pénzügyek (költségvetés, szociális biztonság, adók), biztonság (bűnügyi és védelmi együttműködés) és külpolitika (bővítés és harmadik országokkal való kapcsolat). A konszenzusos döntéshozatal tehát egy mechanizmus a sok közül, és bizonyosan nem táptalaja az ötletszerű vétózásnak, mint ahogy azt néhányan sugallják. Egy olyan eszköz, amellyel gyakran élnek az államok. Dánia blokkolta a maastrichti szerződést, Írország a nizzait és a lisszabonit, Luxemburg foggal-körömmel ellenezte az adóharmonizációt, 2019-ben pedig a föderalista Emmanuel Macron szó szerint eltemette az EU bővítési politikáját, hogy aztán Vlagyimir Putyin akaratával szemben föltámassza.