Óvilági unikornis – Tűnődések a stratégiai autonómiáról

Ugrósdy Márton írása a Mandiner hetilapban.

A stratégiai autonómia legtágabb értelmezése szerint Európának azt kellene tennie, ami a saját érdeke – függetlenül attól, hogy más országok vagy szereplők mire akarják rávenni vagy kényszeríteni. Természetesen léteznek szűkebb értelmezések is, például a katonai képességeken keresztül interpretálva az önálló fellépés igényét, és ugyanezt láthatjuk a gazdaságban vagy éppen a digitalizációban is. Talán ezért is ennyire népszerű és megosztó a stratégiai autonómia fogalma, mert mindenki azt ért rajta, amit akar, vagy ami éppen érdekében áll. Jelenleg is több kísérlet zajlik a stratégiai autonómia fogalmának pontos meghatározására, viszont most még túl sok európai szereplő van, akinek nem érdeke egy tiszta definíció megalkotása. Tisztábban talán majd a francia államfőválasztás után fogunk látni – a franciák ugyanis hagyományosan a nagyobb európai cselekvési szabadság pártján állnak, aminek az az egyik legfőbb oka, hogy saját céljaikat és érdekeiket akarják európai köntösbe bújtatni, és így nagyobb támogatást szerezni hozzá –, de az Emmanuel Macron elnök által teljes mellszélességgel támogatott Európa jövőjéről szóló konferencia már sejtet néhány részletet.

Az Európai Unió gazdag és gyenge, és ahogyan ezt itthon is többször hallottuk már, ez a legveszélyesebb párosítás. Ráadásul nemcsak gyengék vagyunk, hanem abban sem tudunk megállapodni egymással, hogy mit tartunk a ránk leselkedő legnagyobb veszélynek. 2021-re végre a legtöbb tagállam rájött, hogy a migráció az egyik legfontosabb kihívás – igaz, ehhez az is kellett, hogy ezt is Putyinra lehessen kenni, de működött –, ám arról koránt sincsen egyetértés, hogy a keleti, a délkeleti, a földközi-tengeri vagy éppen a sarkvidéki útvonalra kell a legnagyobb figyelmet fordítani. De ha egy egyszerűbb kérdést nézünk, miszerint melyik állam jelenti a legnagyobb fenyegetést ma Európára, akkor is nagyon sokféle választ kaphatunk Oroszországtól kezdve Kínán át Törökországig; de bizonyos érvelés és politikai vélemény szerint nem is a külső ellenfelek a legfontosabbak, hanem azok a tagállamok, amelyek nem a „legmegfelelőbben” gondolkodnak a közös fényes jövőnkről.

A stratégiai autonómiáról szóló vita alapkérdése, hogy Európának szabad-e egyedül bármit tennie. A kérdés furcsának tűnhet, de az Atlanti-óceán túloldalán ülő nagybácsi mindig is fenntartásokkal szemlélte, ha a második világháború után ellenőrzése alá vont Európának önálló gondolatai támadtak. Bármilyen, a stratégiai autonómiáról szóló vitában ma is az az első amerikai kérdés, hogy „Stratégiai autonómia? De hiszen mi barátok és szövetségesek vagyunk, miért akarnátok bármi mást csinálni, mint mi?”. Európa szerencséjére azonban 2016-ban az Egyesült Államokban Donald Trumpot választották elnöknek, és az európai progresszív szalonokban sikk lett dafke szembemenni az amerikaiakkal, így végre az európai önállóságról szóló gondolkodás is elfogadottá és politikailag korrektté vált. A gondot itt inkább Joe Biden megválasztása jelentette, mert az európai elitek örömmel omlanak egy bármilyen demokrata amerikai elnök lába elé, így a stratégiai önállóságról beszélni ismét szinte blaszfémiává vált. Ám négy év alatt már sikerült annyi fogkrémet kinyomni a tubusból, hogy a stratégiai autonómiáról zajló párbeszéd önálló életre kelt, és nem lehetett már visszacsinálni Biden kedvéért sem.

Miközben az európai elit azon lamentált, egyáltalán szabad-e arról gondolkodnia, hogy mik a saját érdekei, addig Európa riválisai tövig nyomták a gázt a versenyben. Trump nemcsak beszélt a kínai befolyás ellensúlyozásáról, hanem konkrét lépéseket is tett, kereskedelmi háborút indított, és elvárta, hogy szövetségesei álljanak mellé a Kínával szembeni küzdelemben. Euró­pa azonban itt is csak a szokásos formáját hozta: szavakban elkezdett rettegni a kínaiaktól, viszont a kereskedelmi forgalom folyamatosan bővült: Német­országnak például az utóbbi négy évben lett Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, letaszítva az Egyesült Álla­mokat az első helyről. Berlin 2020 végén, a német soros elnökség utolsó előtti napján – kihasználva az amerikai interregnumot – még azt is meglépte, hogy bejelentette a Kínával kitárgyalt átfogó uniós beruházási megállapodást. A Comprehensive Agreement on Investment (CAI) néven ismert megállapodás hatékonyabb védelmet jelentene az euró­pai gazdasági érdekeknek a kínai belpiacon. Mindeközben gőzerővel zajlott az Északi Áramlat 2. gázvezeték építése is, amelyben a Gazprom 51 százalékos tulajdonrésze mellett számos európai energetikai óriáscéget is megtalálunk.

A stratégiai autonómiáról zajló vita egyik legfontosabb kérdése most az EU külpolitikája (tudom, önellentmondás már maga a kifejezés is), illetve az, mennyire lehet és szabad leszakadnunk az amerikai érdekekről. A CAI, illetve az Északi Áramlat 2. jól mutatja, hogy Európa mást tekint stratégiai jellegű fenyegetésnek, mint az Egyesült Államok. Kína kapcsán például rendkívül fontos látni, hogy Peking felemelkedése Washingtonnak egzisztenciális kérdés, a világ feletti hegemónia megőrzésének kritikus fontosságú ügye, Európának viszont – amely igazából még a gyarmati korban sem tartotta olyan ellenőrzés alatt a világot, mint most az USA – részben saját nemzetközi jelentéktelensége miatt is valójában sokadrendű kérdés, hogy ki ellenőrzi például a Dél-kínai-tengert, annak ellenére hogy erről az EU számos lánglelkű sajtóközleményt adott már ki. A valódi gond inkább az, hogy a tagállamok szeretnék, ha külpolitikájuk költségeit az unió viselné – például azzal, hogy uniós szinten kritizálunk harmadik országokat mondjuk vélt vagy valós emberijog-sértések miatt –, a hasznokat, elsősorban a külkereskedelemben és a befektetésekben, viszont egyedül szeretnék élvezni. Ez természetesen kényelmes felállás számukra, azonban tartós jelentéktelenségre ítéli az uniós külpolitikát, és így részben a stratégiai autonómiáról zajló vitát is.

Az előbb felsorolt rendszerszintű kihívások és szerencsétlenkedések ellenére szükség lenne egy olyan reális célrendszerre, amely mentén elkezdődhet az európai stratégiai autonómia kiépítése és megerősítése. Ennek első lépése, hogy elfogadjuk: nem kell mindenáron másoknak – mindenekelőtt Amerikának – tetszenünk, sokkal fontosabb, hogy saját érdekeinket kövessük és érvényesítsük. Ha például az elhibázott és elsietett zöldfordulat miatt elszállnak az energiaárak az egész kontinensen, lehet, hogy nem túlságosan szerencsés az egyik nap azzal vádolni Vlagyimir Putyin orosz elnököt, hogy energetikai függőségbe taszítja Európát, majd a másik nap azért hibáztatni, hogy nem küld elég gázt – tetszettek volna függetlenedni, ugyebár. Azt is csak a fantaszták vagy az európai parlamenti képviselők gondolhatják komolyan, hogy a semmilyen tömegtámogatással nem rendelkező vilniusi belarusz emigráns kormány fogja majd megdönteni Aljakszandr Lukasenka rendszerét, így állítva meg a lengyel–belarusz határon áttörni akaró migránsokat.

Európának első lépésben a saját háza táján kellene elkezdenie söprögetni, mert itt vagyunk a legerősebbek. Például ha a Nyugat-Balkánt nézzük, az EU egyértelműen a legerősebb szereplő: a balkáni országok kereskedelmének túlnyomó többsége, a befektetések több mint 80 százaléka és a fejlesztési támogatások kilenctizede az unióból érkezik, mi mégis amiatt siránkozunk, hogy Kína, Oroszország, na meg Szaúd-Arábia és Katar mennyire erős pozíciókat épített ki a hátsó udvarunkban. Ráadásul a Nyugat-Balkán munkaképes lakosságának egy jelentős része nem Oroszországban, nem Kínában és nem is Katarban vállal munkát, hanem az Európai Unió tagállamaiban. Végül is Koszovóban sem jüannal, hanem euróval fizetnek az emberek, nyilván nem véletlenül.

Szerencsére vannak jó példák is arra, milyen az, ha Európa együtt mozdul meg a saját érdekében. A Törökországgal a migráció kezeléséről kötött, hamarosan lejáró megállapodás például pont ilyen: pragmatikus, Európa érdekeit védi, és valóban működik. Említhetnénk a Takuba alkalmi harci köteléket is, amely Maliban próbálja elejét venni a regionális instabilitásnak, amely szinte bizonyosan az Európára a mediterrán útvonalon nehezedő migrációs nyomás erősödésével járna. A Takuba, amelyhez Magyarország idén nyolcvan katona felajánlásával és kiküldésével csatlakozott, egy valódi európai érdekeket védő művelet; megtaláljuk benne például a francia, a cseh és az észt fegyveres erők tagjait is. Apró lépés? Igen. Mégis egy olyan apró lépés, amely egyértelműen a saját szomszédságáért nagyobb felelősséget viselő és a valódi kihívásokkal szembenézni akaró, önállóan cselekvő Európa képét vetíti előre. Hosszabb távon egy katonailag továbbra is gyenge Európának a hasonló feladatok jelenthetik az egészséges kihívást: nem a világpolitika alakításába és a nagyhatalmi vetélkedésbe kell beleszólnunk, hanem saját biztonságunkat kell megteremtenünk, ha kell, önállóan cselekedve, szövetségeseink és barátaink tanácsait meghallgatva, de néha – vagy éppen egyre többször – el nem fogadva.

Mint minden európai kérdésre, a stratégiai autonómia ügyére is nagy hatást gyakorolnak a németországi és a franciaországi választások. A németországiak azért, mert bármi történik is, valószínűleg a németek fognak fizetni érte – akár katonákkal, akár kereskedelmi forgalmukkal és befektetéseikkel –, a franciák pedig ott állnak majd az első sorban, amikor be kell avatkozni valahol a szomszédságunkban, mert ott áll erre rendelkezésre a katonai erő és a politikai akarat. A kisebb tagállamok erejükhöz és politikai ambíciójukhoz mérten tudnak majd részt venni a közös erőfeszítésekben. Abban egyetérthetünk, hogy saját biztonságunkról nekünk kell gondoskodunk, mert a többiek – szövetségeseink, barátaink, partereink és ellenfeleink egyaránt – is kizárólag saját önző érdekeiket fogják érvényesíteni. Ha kell, velünk szemben is.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet igazgatója.

Nyitóképen: Unikornisszobor az észak-olaszországi Lago Maggiore Borromini-kertjében. Fotó: Shutterstock