Meggyalázott demokrácia

A történelmet szemlélőknek, a történeti folyamatokat elemzőknek, sőt még maguknak a történelmet formálni igyekvő politikusoknak is érthető szándékuk a történelem szakaszolása, korszakokra bontása. Ez sokszor megoldhatatlannak tűnő feladatok elé állítja a történetírókat. Ahogy Hajnal István írja a Szekfű Gyula – Hóman Bálint – Kerényi Károly szerkesztette, Egyetemes történet című világtörténelmi mű előszavában: „A közhiedelemben természetesnek tartott korszakok s határkövekként ismert évszámok alapjában véve mesterséges, kényszerű kereteket alkotnak, amelyekbe csak önkényesség árán lehet az anyagot teljesen elhelyezni. Mert hiszen a történelmi erők és szellemi áramlatok lefolyása – az egység megbontása nélkül – mesterséges keretbe egyáltalán nem szorítható. A dolgok összefüggése, az események gyökereinek szétágazása, továbbá az a körülmény, hogy az azonos történelmi erők a tér és idő koordináta-rendszerén nem mindig esnek egybe, a történetírót minduntalan a felvett szálak elejtésére és korábbi szálak továbbszövésére utalja.”

„A korszakolás örök, leküzdhetetlen akadályai” ellenére mindig kijelöljük azokat a határpontokat, amelyek segítenek bennünket a történelem megértésében, leírásában, tanításában. Úgy tűnhet, minél távolabb van tőlünk egy időszak, annál inkább látszik egyértelműnek egy-egy mesterséges szakaszhatár. A történelemben folyamatos a változás, egyes dolgoknak mégis jól leírhatók a kezdeti és a záró időpontjai, például egy kormány megbízatásáé vagy éppen egy hadüzenettel és kapitulációval keretezett háborúé. Az utóbbi évtizedekben két ilyen markáns határpont látszik kikristályosodni: a kommunista diktatúra összeomlásának időszakáé, amit rendszerváltásnak is neveznek, illetve a két évtizeddel későbbi, az új alkotmányos berendezkedést demokratikus eszközökkel megteremtő, Orbán Viktor nevéhez köthető időszak megalapozását jelentő választásé. 2010 szakaszhatár mivoltát akarva-­akaratlanul még az Orbán Viktor politikáját leghatározottabban elvetők is elismerik: a 2022-es választási kampány tétjének is azt tekinti az ellenzék, hogy sikerül-e neki „Orbán rendszerét leváltani”.

A nemzet múzeumában ezért gondoljuk úgy, hogy a néhány év alatt teljesen megújítandó, vizualitásában erőteljesen korszerűsítendő állandó kiállításunk nem érhet véget 1990-nél, ahogyan azt a jelenlegi kiállításon láthatjuk, hanem egészen 2010-ig fel kell dolgoznia nemzetünk történelmét. Annak pedig – legnagyobb sajnálatunkra – része az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján rendezett megemlékezésről hazafelé igyekvő, Gyurcsány Ferenc kormányfő hazudo­zása miatt tüntető tömeg leverése: a demokrácia szocialista hatalom általi meggyalázása. A történészek feladata ennek hiteles feldolgozása, ami nem lesz könnyű, hiszen az elkövetők közöttünk élnek, s ugyanúgy aktív politikusok maradtak, mint a rendszerváltozás utáni években a diktatúra működtetőinek jelentős része, élükön a forradalom leverésében szerepet vállaló Horn Gyulával. Érthető, hogy az egykori bűnösök a hiteles történeti narratívát átírnák, önmaguk szerepét átszíneznék, s hogy bőszítik őket a saját értelmezésüktől eltérő valóság­magyarázatok – legyenek azok művészeti, doku­mentarista vagy történészi olvasatok. Gyurcsány és környezete például a legszívesebben megakadályozná a 2006-os eseményeket feldolgozó játékfilm vetítését.