A Biden–Putyin-csúcs után

Az amerikai stratégiai gondolkodás egyik alapvetése szerint az USA-nak képesnek kell lennie egyszerre két nagy kihívóval is szembenézni. Kína és Oroszország azonban egyszerre túl nagy falat még Joe Bidennek is, így logikus, hogy a kissingeri hagyományokhoz visszanyúlva legalább az egyikkel valamilyen megegyezést kell keresni. Ennek volt első jele Joe Biden és Vlagyimir Putyin első személyes, genfi találkozója.

A kötelező köröket persze mind a ketten megfutották: Putyin újra felemlegette az amerikai beavatkozást az orosz belpolitikába, Biden pedig állítása szerint hosszasan beszélt az emberi jogok fontosságáról orosz partnerének. Ezen túl viszont világosan látszik, hogy az USA számára már Kína a legnagyobb kihívás, erre koncentrál minden figyelmet és energiát.

A döntés érthető: Kína az, amely gazdasági növekedésével egyértelmű kihívást jelent a világ amerikai dominanciájára, a kommunista ország növekvő katonai ereje pedig olyan létfontosságú washingtoni érdekeket is veszélyeztet már, mint a Kelet- és a Dél-kínai-tenger szabad hajózása. Utóbbi a magyarokhoz hasonló szárazföldi népeknek talán nem is tűnik lényegesnek, viszont az USA távol-keleti szövetségeseinek ellátása szempontjából kulcsfontosságú. Tajvan kérdése sem csak arról szól, hogy meg tudják-e tartani az amerikaiak saját gravitációs terükben a Kínai Népköztársaság szomszédságában elterülő szigetet, sokkal fontosabb, hogy a Japán és Dél-Korea felé tartó vagy onnan érkező hajók szabadon áthaladhassanak a világkeres­kedelem egyik legfontosabb tengeri útvonalán.