Labirintusok

Nagyon sok rendszer hálózatszerűen építkezik, állítja Barabási Albert László. Én meg azon töprengek, hogy vajon van-e olyan rendszer, ami nem hálózatszerűen építkezik. Van-e bármi, ami nem hálózatszerűen építkezik? Nem volna-e fegyvertény felfedezni valamit, ami egészen egyedülálló (módon, vagyis nem hálózatszerűen építkezik)? És vajon csak az építkezés-épülés hálózatszerű, a rombolás-romlás nem az?

Elveszetten tekergek a Rejtett mintázatok kiállítás „kitakart”, „felfedett”, „megvilágított” mintázatai és műtárgyai közt, és, talán nem meglepő ez, a labirintus jut eszembe. Az egyik első hálózatkutató, idősebb Plinius kétezer évvel ezelőtt leírja Naturalis Historiájában, hogy a labirintus az emberi erőfeszítés legmegfoghatatlanabb és legmeghatározóbb eredménye. Nem kell sokáig törnünk a fejünket azon, hogy miért állítja ezt. Elgondolkodunk, vagyis beindul a hálózat, és agyunk labirintusában, a földkerekség legbonyolultabb útvesztőjében, ebben a két tenyérbe fogható gigászi idegsejthálózatban cikázva átrendeződnek a kémiai jelek és elektromos impulzusok, hogy a labirintus számtalan változatát tárják elénk. Eszerint csaknem minden labirintus. A karsztvíz oldotta barlang, a kozmosz, a belek tekervényei, a könyvtár és bármelyik könyv, a lélek és a nyelv, a hangyaboly és a mikrocsip, a csont és az anyag szerkezete, a máj rajzolata és az idő, a szú járatai és emberi létünk, vagyis az élet labirintusa, melynek első ismert tere a bársonyos alagút, az anyaméh.

Olvassák Jorge Luis Borges szavait: „kinyílik a léptek sűrű labirintusa, amit napjaim szőttek a gyerekkor egy napja óta.” Ugye, milyen erős?

A labirintus sok ezer éve izgat minket. Kafka Az odú című novellájában azt mondatja hősével, amit Plinius is vallott: „a labirintust akkoriban minden építmények koronájának láttam”. Naná, hogy Kafkáról eszembe jut K., a földmérő, és akkor eszembe jut John Barth elvarázsolt kastélya is. Meg Robbe-Grillet és Jung útvesztői. Cortázar párizsi metrója. James Joyce Ulyssese. Labirintus, labirintus mindenütt!