Csahos kutyák és bizakodó pálya

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

A KARANTÉN HOSSZÚ HETEIBEN a t. Ház olyan volt, mint Schrödinger macskája: nem lehetett megállapítani, 
él-e vagy hal-e, ki van-e nyitva vagy be van-e csukva, virágzik-e (ha tud egyáltalán egy parlament virágozni; persze ha kormánynyilatkozatokat olvasunk, akkor tud, a magyar pláne hogy nagyon), vagy a nagy büdös semmi tátong a helyén. Mert mindenféle képekből meg videókból arra lehetett következtetni, hogy Szabó Tímea vagy Jakab Péter – hacsak nem hologrammal sugározták be őket a padsorok közé – a járvány alatt is azonos intenzitással ott heveskedtek azért az ülésteremben. De közben Christiane Amanpour CNN-es műsorvezető meg micsoda meggyőződéses, kérlelhetetlen hangon erősködött Mr. Szijjartónak, hogy your parliament is closed down. Külföldre szakadt magyar újságíró, bizonyos Csekő Balázs annyival intézte el a dolgot, hogy ne zavarjanak meg bennünket a látottak, a tény az, hogy a parlament „de facto” fel van függesztve. Jól hangzik tulajdonképpen, csak hát kérdéseket vet fel, mert mi az, hogy a képviselők bent voltak, de facto viszont kint, ilyet utoljára Pio atya tudott nyomni, ha jól emlékszem. Persze az is megoldás, hogy vannak újságírók, akik de facto tisztességtelen csacsik, de erre nem gondolhatunk komolyan.

EMBER LEGYEN A TALPÁN tehát, aki áthatol a magyar politikát vastagon borító „māyā” fátylán. Ismeretelméleti dilemmáink azonban rögtön szertefoszlanak, amint napirend előtt megpillantjuk a magyar parlamentarizmus erőteljes jelképét: Vadai Ágnes bőrkabátját. Jóllehet mostanság a plebejuskodó Jakab képviselő dzsekijében komoly riválisa akadt a ruhadarabnak, a Vadai-kabát intézmény, egy esetleges kormányváltás után hovatovább alkotmányban rögzített, külön hatalmi ág. Ágnesnek már-már nem is szükséges belebújnia, magától fölmondaná a kormány országveszejtő politikájának összes bűnét. Kormányoldal és ellenzék egyébként a napokban azzal túráztatja egymást, hogy bocsánatot várnak el a másiktól, előbbi azért, mert mégsem lett diktatúra, utóbbi azért, mert borzasztóan kezelik a válságot. Vadai szerint az ország megítélésének kárt okozó „hisztihadjárat” az, hogy a kormány bocsánatra felszólító, „sértődött” leveleket küldözget azoknak a külföldi kutatóknak, politikusoknak, újságíróknak, akik aggályoskodtak a rendkívüli jogkörök miatt. A kormánynak kéne bocsánatot kérnie, amiért az önkormányzatoktól forrásokat vont el, miközben „most is eszetlenül szórja a határon innen és túl az adófizetők pénzét a csahos, kéznyaló kutyáira” – sejtet leheletfinoman Vadai.

Németh Szilárd ingatja a fejét. Dömötör Csaba válaszol: a baloldal nem támogatta a védekezést, a veszélyhelyzet feloldása leleplezi a hazugságaikat. Megjegyzi: „jó modor tekintetében” nem Vadaitól fognak tanulni. Tanulhatnának viszont mást: a kormánypárt válaszadói be-beállítják magukat a visszautasító-kioktató hangnemre, a dikció azonban mintegy üzemszerűen izmozós, nincs benne őszinte indulat. Vadai velük szemben minden felszólalásába beleviszi a lelkét: egyetlen sajátosan artikulált szóba annyi érzelmi tartalmat – megvetést, gúnyt, haragot, vádat, frusztrációt – tud sűríteni, hogy Thália istennő (nem keverendő össze Tállaival) meghatottságában beáll utcai DK-aktivistának. A képviselő asszony láthatóan komolyan veszi pártja szlo­genjét, miszerint színház a magyar parlament.