Néppárt – Karl igen, de Carl nem?

Palkó Attila írása a Mandiner hetilapban.

Ismét erőre kaptak a rendkívüli állapotot mint jogi intézményt övező ideo­­lógiai-politikaelméleti viták. Ebben a diskurzusban megkerülhetetlen tekintély Carl Schmitt. Ő dolgozta ki elsőként részletesen a rendkívüli állapot jogelméleti alapjait. Schmitt szerint rendkívüli jogrendben nyilvánul meg leginkább egy állam szuverenitása, nem elvont jogelvekben vagy a nemzetközi jogban. Annak bevezetéséről ugyanis csak államok képesek dönteni, a döntés képessége pedig a politika lényegét jelenti. Schmitt a terület legnagyobb teoretikusa, lényegében minden álláspont vele összhangban vagy vele vitázva fogalmazható meg – tőle függetlenül semmiképp. Sajátos gellert ad mindezen vitáknak, hogy nagyjából 1932 és 1936 között Schmitt közreműködött a náci hatalom kiépítésében és működtetésében, megalapozva ezzel a későbbi ad hominem érveknek. Kétféleképp lehet ugyanis eljárni, ha Schmitt neve felmerül egy vitában. Lehet árnyalt politikaelméleti és ideológiai vitát folytatni a munkásságáról, vagy lehet – szellemi restségről tanúságot téve – szimplán egyenlőségjelet tenni személye és a náci eszmék támogatása között. Az elviekben jobboldali Európai Néppárt (EPP) – Donald Tuskkal az élén – a közelmúltban az utóbbit választotta, miközben egyébként Karl Marx személye egyre elfogadottabbá válik a „konzervatív” európai pártcsaládban.

Kettős mérce? Rendben, de nem mindegy, merre BILLEN a mérleg!

Marxot emlegetni a jelen helyzetben messze nem indokolatlan. Jean-Claude Juncker az EPP prominens politikusa, az Európai Bizottság előző elnöke 2018-ban személyesen vett részt a németországi Trierben azon a megemlékezésen, amelyet a baloldali filozófus születésének kétszázadik évfordulója alkalmából rendeztek. Az egykori bizottsági elnök maga is érezte, hogy jelenléte némi magyarázatra szorul, hiszen állítása szerint több kritikai élű levelet is kapott részvétele miatt.

Álláspontját védendő, Juncker meglehetősen távolságtartó, már-már eszmetörténeti jellegű elemzésbe kezdett Marx helyes megítéléséről. Beszédében elmondott érvei szerint egyrészt a filozófus nem felelős azokért a tettekért, amelyeket a nevében követtek el, másrészt a személyét megértés és értő emlékezés nélkül nem tudjuk helyesen megítélni, harmadrészt Marxot a saját korából kiindulva lehet megérteni, negyedrészt nem lehet beleszeretni az ő korának a kapitalizmusába, s nem kell ahhoz marxistának lenni, hogy mindezt belássuk.

E szavak mögött sajátos értékválasztás húzódik meg. Ha valaki nem szimpatizál Marxszal, nem kezd bele ilyen és ehhez hasonló, eszmetörténetinek álcázott politikai érvek felsorolásába, hanem – jó okkal – keres magának jobb példaképet az európai eszmetörténet csarnokából. Hogy Jean-Claude Juncker mégsem így járt el, többet árul el róla, mint Marxról. De még inkább sajátos az a tény, hogy az Európai Néppárt egésze sem látott kivetnivalót ebben az értékválasztásban. Egyedül a keleti – a marxizmusról gyakorlati tapasztalattal rendelkező – tagállamok pártjai fejezték ki nemtetszésüket.