Az Ítélet harsonái

Az önfeláldozás és együttérzés rózsái mellett látnom kell az önzés és butaság szamárkóróinak burjánzását is. A bölcsek úgy tartják, nehéz időkben mutatkozik meg, milyen ellentmondásokkal teli, sokszínű lény az ember. Nincs igazuk, ez állandóan megmutatkozik, csak nehéz időkben nagyobb a tét, ezért jobban odafigyelünk. De most nem a butaságról és az önzésről, hanem olyan apróságokról szeretnék írni, amik, talán csak a fejemben, valamiképpen a járványhoz kötődnek.

Egy felkérés miatt, nevezhetném munkának is, a napokban be kellett mennem a Szépművészeti Múzeumba. Az intézmény egy ideje már zárva tartott, kísérőm a parkolóban várt, az oldalsó bejáraton vezetett be. Kongott az épület, rajtam, vendéglátómon és a folyosókon néma árnyakként strázsáló egyenruhás őrökön kívül senki sem mutatkozott. Tolvajokként osontunk át a homályban úszó Román csarnokon, aztán kalauzom sorra gyújtotta a fényeket, mindig abban a teremben, amelyikbe éppen beléptünk. Célunk más volt, de az idősebb Lucas Cranach fölényes mosolyú Saloméja mellett nem lehetett köszönés nélkül elhaladni. A szép hölgy pillantásra sem méltatott, közönyös tekintete a semmibe révedt, ám az ölében tartott óntálcáról szemrehányón meredt rám Szent János levágott feje. Dürer vérvörös hátterű, titokzatos mosolyú ifjúja, a lusta Piombo halálra vált kereszthordozója, Bronzino lidérces kék fényben tündöklő, hűvös éjszakája… „Séta a múzeumban járvány idején.” Elgondolkodva ballagtam hazafelé keresztül a lelassult, alkonyi városon.

Villáminterjújában egy portál szerkesztője azt a kérdést is feltette, hogy van-e „kedvenc világirodalmi járványgondolatom”. Nem volt, de akkor támadt egy. Járványálmom, nevezhetjük álomjárványnak is, hogy sosem látott súlyosságú, krónikus olvasási láz tör ki, ami mindenkit megfertőz, lever a lábáról, és nincs vakcina, senki nem menekülhet, mindenkinek olvasnia kell – és mindenki mérhetetlenül élvezni fogja.