Még ádvent kezdetén egy boltban álltam hosszú sorban a pénztárnál, amikor érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet. Egy édesanya állt a párhuzamos sorban ötévesforma gyermekével. Szegény anyuka, éppen elég volt neki a teli kosarat tartania, nemhogy az eleven, izgő-mozgó, folyton kérdező gyermeket maga mellett tudnia! De ő édesanyai ötletességgel a lurkó kezébe nyomott egy karácsonyi csillagot formázó perecfélét. Nyomban elégedett csönd lett. Aztán egyszer csak azt kérdezte huncut hangon a gyermek: „Anya, nem lehetne ezt meghosszabbítani?” „Mit, kicsikém?” „Ezt az ádventet!” – jött a válasz.
Gyermekbeszéd – mondhatnánk. Az is, meg nem is. Mert ha elvonatkoztatunk a gyermeki szótól, és az egész életünkre alkalmazzuk, nyomban nagy titkok közelébe érkezünk, melyek átölelik és egyúttal fel is nyitják az emberi létet. Ezeket a titkokat hosszadalmas, szerteágazó készületekkel, a szeretteink számbavételével és leginkább a karácsony sok-dimenziós megünneplésével mondjuk ki. Mindjárt keresni is kezdtem magamban valami dallamot („Kiskarácsony, nagykarácsony…”), amelyhez verset is írtam (nem lett korszakos költemény), valahogy így: Kis ádventből nagy ádventbe / Vezet minket Isten kedve…
A pajkos gyermek új időrendre célzó felvetése örökös emberi vágyat fejez ki: megtoldani, hosszabbítani, teljesre tágítani az ünnepet, és éppenséggel azt, ami ádventtel kezdődik. Ehhez azonban néhány akadályt le kell küzdeni, kiterjesztve az ünnepre készülés folyton újratanult létmozdulatait, ugyanakkor elővételezni magát az ünnepet, a csodát.