A lány, aki felvette a kesztyűt

„Melcsike már jól megcsinálta!” – hangzik az óbudai Twins Gym tesztoszteronban ázó kickboxedzésén. A harmincfokos teremben jól megtermett férfiak püfölik egymást, a csattanásokat edzői utasítások kísérik, feloldozást csak a gongszó hoz. Itt tölti napjait Zsiga Melinda, Magyarország ötvenkét kilós kickboxbajnoka. Reggel és este edz, délután másokat oktat, ha pedig ideje engedi, a kettő között újságírók kérdéseire válaszol – állítólag nem lehet olyat kérdezni, amire ne felelne.

Nem mindenki van ezzel így, pláne ha állami gondozottként kézről kézre adták fél gyerekkorában. Melinda ezzel szemben nyílt lapokkal játszik: mesél első családjáról, amelyet csak hírből ismer, aztán a másodikról, ahol szíjjal verték, és végül a harmadikról is, ahol otthonra talált. „Mindig azt gondolom, hogy már mindezt helyretettem magamban, aztán mikor emberi kapcsolatokat kell kiépítenem, akkor visszaköszön a múlt. Antiszociális leszek, úgy gondolom, inkább nem megyek sehova, mert zavarni fogok, nem lesznek rám kíváncsiak, szóval csak megszabadulnának tőlem, ahogy gyerekkoromban is tették. Ennek nem szeretnék esélyt sem adni, inkább menekülök” – mondja Melinda két bunyó között.

Különösen szép az, ahogyan egy kislány, akit vertek, eljut oda, hogy a kickboxban találja meg magát. „Hát igen, nem véletlenül küldtek el pszichológushoz – kezd a témába nevetve. – A gyerekkorom a sportban is velem van, mert a versenyeken nem tudok úgy teljesíteni, mint edzésen. Ilyenkor előjön, hogy kiskoromban soha nem voltam elég jó, meg most is önbizalomhiányos vagyok. A legnagyobb blokk, hogy a versenyen nem találom azt a dühöt, amelyet alapjáraton éreznem kellene, mikor valaki megüt. Ilyenkor inkább visszahúzódnék, nem pedig kontráznék, pedig a ringben az ellenség mindig el akar pusztítani. Nagyon dolgozom azon, hogy erre ott és akkor választ tudjak adni.”