„Szidjuk a Nyugatot, de azért ugyanaz van itthon is?” Hát nem!

Férfit választottak Hollandia szépének, mármint az ország legszebb hölgyének. Az ötlet, amiért Maksa Zoltán 1997 tájékán még sírva könyörgött volna, s poénként azonnal elsüti „híradójában”, ma keserű valóság.  A Biblia-öv valószínűleg az egyik kezével a szívéhez, a másikkal a fejéhez kapott, míg Hollandia többi részén, főként a leghaladóbb nagyvárosokban a felvilágosult elit tapsolni méltóztatott. Ahogy tapsoltak egyébként az udvarhölgyek is – azok a nők, akiket legalábbis megalázott a döntést nagy nehezen meghozó zsűri.

Mert amikor kiforgatjuk rendjéből a világot, azonnal megalázzuk az embert magát, s ez független attól, hogy teremtettségünkben gondolkodunk-e önmagunkról a keresztény antropológia szerint, vagy egyszerűen a biológia és az emberi méltóság alapján értelmezzük magunkat. Találóan írta az esetre reagálva Köntös László, hogy mindebből „csak az látszik, hogy egy mégoly ártatlannak tűnő esemény is, mint egy szépségverseny, ideológiailag mennyire súlyosan túlterhelt lehet. Nem szépségverseny ez, hanem lélektani hadviselés a normalitás ellen”. S a háború rendkívül kiterjedt, minden fronton zajlik. A derék hollandoknál (akik közül egyre több költözik családostul hozzánk) most éppen így, míg Ferencvárosban egy pad játssza a főszerepet. A lényeg gyakorlatilag ugyanaz.

Az éppen a magyartól homlokegyenest eltérő migrációs politikájának zsákutcájába futó és elbukó holland miniszterelnök, Mark Rutte nehéz örökséget hagy hátra, bár kétségtelen, a nyugati civilizáció nem Rutte, de még csak nem is a konzervativizmussal köszönőviszonyban sem lévő brit toryk vagy Joe Biden, esetleg a kanadai politika fenegyereke, Justin Trudeau miatt tart ott, ahol. Ők legfeljebb csak a probléma tünetei; hatalmuknál fogva gyorsítani tudnak egyes folyamatokat, de a problémák valójában jóval mélyebben örvénylenek, a napi (párt)politika csupán a felszín fodrozódása. Ezért a normalitás védelmében fellépő konzervatívoknak sem elég, ha a felszínen akarnak győzelmet aratni. A helyzet összetett, a válaszainknak is mindenre ki kell terjedniük. Ehhez komplex cselekvési tervet kell illesztenünk, és kitartóan kell érvelnünk mellette, nem spórolva meg a munka nehezét, a kimerítő vitát.

Egy könnyed nyári beszélgetés során egy ismerősöm a minap azt mondta: „szidjuk a Nyugatot, de azért ugyanaz van itthon is”. Helyzetértékelése még a véleménybuborékok világában is meglepett. Én nem állítom, hogy „megálljunk, mert itt van már a Kánaán”, de azért mifelénk nem szokás férfit választani meg a legszebb nőnek (mi több, az apa még mindig férfi, az anya még mindig nő), nem fosztogatnak nagyvárosainkban mindenféle bandák, s bár iszonytatóan mély törésvonalak szabdalják társadalmunkat, mégiscsak létezik egy magyar vízió arra vonatkozóan, hogyan lehetséges a 21. század egyre viharosabb tengerén viszonylagos biztonságban áthajózni.

S addig, amíg helyre nem áll a rend, és nők nyerik a nők számára meghirdetett szépségversenyeket, nem definiálják erőszakosan újra a fogalmainkat, és nem akarják megmondani, hogyan idomuljunk a progresszióhoz, mi álljunk helyt, és kormányozzuk bölcsen azt a hajót! 

Nyitókép: EVERT ELZINGA / ANP MAG / ANP via AFP