Bejuthat-e végre a Balkán a nappaliba?
A 2020. decemberihez képest egy árnyalatnyival élénkebben zárult a múlt év végi Európai Tanácsülés, melyen a tagállamok megerősítették ígéretüket a balkáni országok csatlakozásának támogatása mellett. Emmanuel Macron francia államfő a hazája soros elnökségét megnyitó európai parlamenti beszédében hangsúlyozta: belátható időn belül sort kell keríteni a balkáni államok uniós közösségbe való felvételére. Kijelentésének nyomatékosítására az Európa jövőjéről szóló konferenciasorozat befejeztével a fenti témában vitasorozatot indít.
A tagállamok részéről tett ígéreteket érdemes hideg fejjel kezelni: kormányok jönnek-mennek, korántsem biztos, hogy a hajlandóság néhány év múlva is fennáll majd a témában, felelősséget pedig aligha vállalnak majd az egykori gentlemen’s agreementért. Ahogyan egyelőre nem hozta meg a gyümölcsét Macedónia és Albánia várakozásavárakoztatása sem, hiszen annak ellenére, hogy teljesítették a velük szemben támasztott elvárásokat – bár utóbbi előrelépését hivatalosan Észak-Macedóniáéhoz kötik –, az unió nem kezdte meg velük a csatlakozási tárgyalásokat, ami aligha szolgálja a közösség iránti, már így is megtépázott bizalom erősödését.
Mindemellett jelentős biztonsági kockázat a csatlakozás útjába állni, hiszen a balkáni az egyik legfrekventáltabb útvonal az illegális bevándorlás szempontjából; emellett jelentős gazdasági potenciáltól is megfosztja magát a huszonhetek közössége, minél tovább odázza a balkáni országok felvételét. A kifogások között uniós diplomaták olyan érveket sorakoztatnak fel, mint hogy az EU még nem heverte ki az elhamarkodott 2007-es román és bolgár csatlakozást, valamint a közép- és kelet-európai vendégmunkások elözönlötték Nagy-Britanniát, így egyenes út vezetett a brexithez. Mások szerint a balkáni integrációt sürgető tagállamok megfeledkeztek arról a geopolitikai szükségszerűségről, amelyet elsődlegesnek tartottak a csatlakozáshoz.
A szerző a Polgári Magyarországért Alapítvány brüsszeli képviseletvezető-helyettese
