A.U.T.O.N.Ó.M.I.A

„Nemcsak a mostani SZFE ügy, de a múltkori kulturális finanszírozásról szóló törvénycsomag kapcsán támadt felháborodás után is állandóan ott lebegett a  magyar közélet felszínén a következő kifejezés:

A.U.T.O.N.Ó.M.I.A

Ez egy nagyon fancy varázsszó, ami jól fest a molinókon vagy egy utcai graffitin, azonban számomra valahogy érthetetlen az, hogy hogyan lehet az autonómia hiányára panaszkodni egy olyan iparág esetében, amely elég nagy mértékben az állami támogatásoktól függ már egy jó ideje Magyarországon. Sose volt autonóm a magyar kulturális közeg. Miért csak most panaszkodnak ennek a hiányára?

Természetesen valakitől mindig is függő helyzetben lesz a kultúra, de nem mindegy, hogy kiktől.

Az emberiség történelmének nagy részében a kultúrateremtés nem volt egy igazán kifizetődő elfoglaltság. Az elsőszámú kultúrateremtők, vagyis a művészek élete sohasem volt kifizetődő. Legalábbis a többségük számára nem volt az, és szomorúan jelentem be, hogy amúgy ma sem az. Mert mit is csinál egy művész? Meg egyáltalán ki a művész pontosan? Induljunk ki egy egyszerű Google első oldalas, egyszerű definícióból:

»Szépet létrehozó személy, aki képes szokatlanul színvonalas formában közölni gondolatait, megfigyeléseit.«

Gondolatok és megfigyelések színvonalas formában való kifejezése. Hmmm....gondolkodni és megfigyelni elég időigényes dolog, színvonalasan kifejezni meg meg inkább az. Közben meg a betevőre valót is elő kellene teremteni valahonnan. Nem véletlen az, hogy a művészettel foglalkozó emberek többsége eléggé rossz anyagi helyzetben volt mindig is. A tehetségesebbeket általában a közösség támogatásokban részesítette, hogy az alkotásra tudjanak fókuszálni, meg a művészek eleve nem állítottak elő annyi produktumot, hogy azoknak az értékesítéséből el tudják magukat tartani, így mindig ki voltak szolgáltatva az őket támogató mecénásoknak. 

És amúgy...ez jó is volt így. Soha nem ismerjük meg Leonardo da Vinci-t, Michelangelot, Raffaellot, ha nincsenek a Mediciek akik felkarolták volna ezeket az embereket. Tudom, tudom, nem egy éppen szimpatikus társaság a Medici klán, de hát Istenem. Ez van. A fentiek mind hóbortos különcként rohadnak éhen az út szélén ha nem lettek volna ők. Soha nem ismerjük meg Horatiust vagy Vergiliust ha nincsen Gaius Cilnius Maecenas (az ő nevéből formálódott a mecénás kifejezés maga). 

Évszázadokon át a mecénáskodás nyújtotta a kultúra alapját. A Vígszínház is adományokból épült. Megjegyzem amúgy azon örökségek nagy része, amelyekre annyira büszkék vagyunk, azoknak tekintélyes része ilyen úton jött létre.

Az elmúlt 100 évben a mecénáskodás kultúrája elég erősen elhalványodott, és az állam vált a kultúra elsőszámú fenntartójává. Magyarországon legalábbis biztosan. 

Amikor az állam benyomul a kultúra fenntartásába az jelentős torzulásokat okoz, ugyanis könnyedén előfordulhat az, hogy olyan kulturális javakat fog a felszínen tartani, amelyeket mi a saját értékítéletünk, művészeti ízlésünk alapján nem tartanánk. Amikor egy termék vagy szolgáltatás csak állami támogatásokkal tud fennmaradni az azt jelenti, hogy az előállítói olyan munkát végeznek, ami a társadalom többi tagjának értékítélete szerint kevésbé értékes. Ezáltal pedig nem a közösség tagjainak ízlése és értékítélete, hanem a hatalmon lévő bürokraták ítélete alakítja a kultúrát.

Itt tartunk tehát most, és még fogunk is egy jó darabig. Magyarország már csak azért is van rosszabb helyzetben ezen a területen, mert teljesen hiányzik az a réteg, amely kultúrafenntartóként tudna működni. Szomorú történelmi okokból hiányoznak a sikeres életutak mentén felhalmozódott magánvagyonok, amelyek elősegíthetnék az országban a kulturális értékek alulról jövő fejlődését. Ebből kifolyólag a »kultúra« támogatásáról van szó, abban egy megkerülhetetlen tényező az állam.

Autonómia? Soha nem volt.”