A Sneider Tamással való találkozáson a kiinduló pont az volt, hogy a leváltását gyakorlatilag tényként kell kezelnünk. A megbeszélésünk alapján joggal számíthattam arra, hogy a váltás konfliktusoktól mentes folyamat lesz, és így a jelöltséget elfogadtam.
Hamarosan azonban kiderült, hogy téves volt az elképzelés az országgyűlési alelnöki személycsere folyamatáról – amire egyébként az elmúlt harminc évben nem volt példa. A képviselőcsoportnak nincs lehetősége az általa jelölt és az Országgyűlés által megválasztott alelnök leváltását kezdeményezni. A személycserének az a feltétele, hogy a hivatalban lévő alelnök tisztsége megszűnjön. Amennyiben az alelnök maga nem mond le, ez csak a képviselőcsoportból való kilépésével, az abból való kizárásával vagy a tisztségéből történő Országgyűlés általi felmentéssel következhet be. Az utóbbi jogi eszköz a tisztségére méltatlanná, vagy alkalmatlanná vált személy esetében alkalmazandó. A mostani konkrét esetben alelnöki megválasztásom – mivel a lemondásra nem került sor – csak abban az esetben lehetséges, ha Sneider Tamást a Jobbik frakció kizárja, vagy kezdeményezi a felmentését. Bármelyik történik meg, az számomra elfogadhatatlanná teszi a jelöltségem fenntartását. A kialakult helyzet a média érdekelődését is felkeltette, és azt a Jobbikon belüli botrányként jelenítette meg.
Az előzőekben részletezettek lehetetlenné tették a személycserének azt a nyugodt, konfliktusmentes lebonyolítását, amiben a jelöltség elfogadásakor joggal bízhattam, és azt feltételként jelenítettem meg. Erre tekintettel országgyűlési alelnöki jelöltségemről – ismételten megköszönve az abban kifejezésre juttatott elismerést – lemondtam, azt is tudva, hogy a frakcióban több alkalmas képviselő is van erre a feladatra.