Itt a nagy olasz kormányválság-határozó!

2019. szeptember 4. 10:40
Újabb kormányválság zajlott le Olaszországban, Salvini robbantott, Conte kontrázott, de persze ezután sem dőlnek hátra sziesztázni. Miért fogyasztott el az Olasz Köztársaság alig hetven éves fennállása alatt 64 kormányt? Visszatekintésünkben a huszadik századi olasz történelemből merítünk bölcsességet.

„…az újság címe legyen Holnap, jó jelmondatnak tűnik ez a kormányaink számára – majd visszatérünk rá holnap.”

(Umberto Eco: Mutatványszám)

 

De Gasperi, Fanfani, Tambroni, Moro, Rumor, Andreotti, Cossiga, Spadolini, Craxi, Dini, Prodi, D’Alema, Berlusconi, Monti, Renzi, Conte. Élőszóban, abruzzóiasan harapva-hadarva a tökéletes bocconotti titkos receptjének tűnhet, de nem az:

ők azok az olasz miniszterelnökök, akik 1946 óta kormányválságba futottak,

azaz kormányzás közben kislisszant alóluk a parlamenti többség.

*

A most lezajlott kormányválság ürügye olaszosan bájos: a TAV gyorsvasút Torino és Lyon közötti szakaszának megépítéséről szóló törvény a francia jogszabályi környezet sajátosságai miatt nem tartalmaz olyan maffiaellenes védőintézkedéseket, amelyek egy olasz építkezésen kötelezőek lennének.

A nagyobbik kormánypárt, Luigi Di Maio Öt Csillag Mozgalma számára a maffia vörös posztó, így ők hevesen ellenezték a törvényt, Matteo Salvini pártja azonban a koalíciós fegyelemmel szakítva megszavazta azt. A vasút fontos, a korrupció még fontosabb, de kormányrobbantáshoz mindkettő kevés lenne – a lyoni TAV ügye tehát nem több átlátszó ürügynél.

Salvini belügyminiszter lépése, mellyel egyúttal meg is vonta az általa vezetett Északi Liga támogatását a sárga-zöld kormánytól, merő politikai opportunizmusból született: az Istituto Demopolis augusztus végi felmérése szerint a Salvini-blokk Silvio Berlusconi Forza Italiájával és a Giorgia Meloni vezette szélsőjobbos Olaszország Fivéreivel kiegészülve 410 helyet szerezne ma az olasz képviselőházban, azaz az ötcsillagosok nélkül is majd’ százfős többséggel alakíthatna kormányt a jobboldal.

Az ambiciózus Salvininek ehhez jóval több kedve lenne, mint kisebbik kormánypártot vezetni Giuseppe Conte alatt,

mindkét kamarában csontsovány többséggel – grundetikailag véleményes húzás ez, de nem érthetetlen, és nem is ritkítja párját a legújabb kori olasz történelemben.

*

Alcide de Gasperi, olasz miniszterelnök (1945-1953), az európai közösség egyik atyja

 

1946 óta az olasz társadalom három gyökeresen eltérő politikai rendszert is kipróbált: a köznyelvben Prima Repubblica, azaz Első Köztársaság néven elhíresült rendszerben, tehát 1946 és 1992 között szinte mindig a katolikus középpárt, a Kereszténydemokrácia adta a miniszterelnököt; a párt lenyelte mind az enyhén konzervatív, mind az enyhén szociáldemokrata katolikusok szavazatait, mindig a legnagyobb erő volt a törvényhozásban, és az aktuális viszonyoknak megfelelően választott maga mellé koalíciós partnert. Ha nem kellett, egyet sem, ha kellett, akár a republikánusokat, a szocdemeket, a monarchistákat és a nemzeti jobbot egyszerre. 

A koalícióra lépő kispártok érdekei hol ütköztek, hol nem, hol ellenzékben volt jobb, hol kormányon, hol itt bukkant fel egy korrupciós ügy, hol ott –

de a Kereszténydemokrácia örök volt,

nem volt pártokon átívelő váltógazdaság, a nagyobb formátumú miniszterelnökök, De Gasperi, Moro, Rumor és Andreotti kormányai pedig hullottak, mint a legyek.

Aldo Moro olasz kormányfő (1963-1968, 1974-1976)

 

Aztán kizuhantak a szekrényből a kereszténydemokraták és a szocialisták maffiaügyei, Tiszta Kezek munkacímen korrupcióirtási mamutprojektbe kezdtek az olasz ügyészségek, jöttek az 1991-1993 közötti választójogi reformok, és beköszöntött a Seconda Repubblica, a Második Köztársaság. A jelenlegi köztársasági elnök, Sergio Mattarella fémjelezte Mattarellummal többségi választási rendszer váltotta az addigi arányosat, a Kereszténydemokrácia és az Olasz Szocialista Párt kimúlt, Silvio Berlusconi Forza Italiája és a Demokratikus Balpárt körül pedig egymás váltópártjaiként pólusok jöttek létre.

Az olasz rendszer ezzel közelebb került a némethez (kereszténydemokrata-szocdem váltógazdaság) vagy a brithez (konzervatív-munkáspárti váltó), de a kormányválságok nem szűntek meg. Berlusconi, Dini, Prodi és D’Alema kormányait is egymás után dobta ki az ablakon a parlament.

Berlusconi második és harmadik kormányai alatt ismét arányosabb lett a választói rendszer, majd miután Sua Emittenzát, azaz Ősugárzóságát eltiltották a közügyektől, Mario Monti alakított szakértői kormányt, amit balközép demokrata kormányok követtek.

A Seconda Repubblica koporsójába a 2018-as választás verte bele a kegyelemszöget. 

Ellenzékben maradt a jobbközép és a balközép blokk is, és a balos populisták a jobbos populistákkal karöltve kerültek kormányra. Más színház, más férfiak, más maffiakapcsolatok és más intrikák következtek – de alig telt bele másfél év, és ugyanúgy kormányválság van, mint a köztársaság születése óta folyamatosan.

*

Giulio Andreotti háromszoros miniszterelnök (1972-73, 1976-79 és 1989-92)


Az olasz kormányválságok története mindenekelőtt egyet mond nekünk:Olaszország az elmúlt hetven évének 8,44 százalékát kormányválságban töltötte. Három gyökeresen különböző politikai rendszerben pont ugyanazzal a lendülettel szakítottak egymással a pártok. Ha tehát a jelenlegi helyzet magyarázatát keressük, nem Salvininél, Conténál, a feszült menekültügyi helyzetnél vagy a pártjaiknál kell kutakodnunk, hanem a pörgős-pörölős olasz nyughatatlanságban és a pártok gyors amortizálódásában, ami a folyamatos botrányokból következik.

egy tehetségesebb olasz miniszterelnök számára tűrhető életbiztosítás egy szaftos kormányválság

– Giuseppe Conte, aki szerencsére hivatalosan pártonkívüli, még jó ideig miniszterelnök maradhat. 1951-ben Alcide De Gasperi hatodik kormányának bukása után tíz nappal már meg is kapta az elnöki megbízást a következő megalakítására, Aldo Moro 1964 júliusában alig egy hónapja volt bukott kormányfő, mikor ismét beköltözhetett a Chigi-palotába, és ugyanez volt a helyzet Mariano Rumorral is – háromszor bukott, kétszer újra megbízták.

Az olasz pártok közötti törékeny bizalmat egészen banális dolgok is képesek megtörni: a legendásan összeférhetetlen Giulio Andreotti második kormánya például azért bukott meg 1973-ban, mert republikánus partnerpártjuk vezérét, Ugo La Malfát a kereszténydemokraták elfelejtették tájékoztatni az első olasz kereskedelmi tévé, a TeleBiella ellen tervezett kormányzati lépésekről – Andreottit persze nem kellett félteni, különböző konstellációkban még ötször visszajött miniszterelnökölni, végleg csak 1992-ben köszönt le. Giovanni Spadolini, az első nem kereszténydemokrata miniszterelnök, 1982-es bukása után megalakította a híres „fénymásolatkormányt” – második kormánya miniszterről miniszterre egyezett az elsővel. A „fénymásolatkormányt” a „pletykás asszonyok vitája” rántotta a víz alá, azaz Beniamino Andreatta kereszténydemokrata kincstárminiszter és Rino Formica szocialista pénzügyminiszter civódása az olasz nemzeti bank miatt.

Berlusconi, a nagy túlélő (kormányfő: 1994-95, 2001-2006, 2008-2011)

 

Az Első Köztársaság államférfiainak válságos helyzetét tetézte még a hidegháború –

Olaszország a NATO-országok közül egyedüliként folyamatosan flörtölt a kommunizmussal.

A kereszténydemokraták vezette kormányok egyre terebélyesedő koalícióit a hetvenes években csak a gejzírként feltörő, a szavazatok harmadát-negyedét begyűjtő kommunista párt megfékezésének szándéka tartotta össze. Olaszországban 1991-ig létezett kommunista párt, és a sarló-kalapácsos logójával kampányoló Demokratikus Balpárt Romano Prodi alatt még 1998-ban is kormánypárt lehetett!

A CIA komoly pénzeket ölt bele az olasz kommunista romantika elfojtásába, az Andreotti miniszterelnök által leleplezett olasz NATO-háttérszervezet, a Gladio szerepe pedig legendák és találgatások főszereplője azóta is. Közkeletű összeesküvés-elmélet, hogy a Vörös Brigádok nevű kommunista terrorszervezetbe, amely a kommunistákkal való történelmi kiegyezésen dolgozó Aldo Moro miniszterelnök elrablásáért és meggyilkolásáért volt felelős, beszivároghatott az amerikai titkosszolgálat, az amerikai szervezésű terrorcselekmények pedig a kommunizmussal szimpatizáló polgárokat lehettek hivatottak megijeszteni. Nem kisebb tekintély regényesítette meg ezt a konteót, mint Umberto Eco, akinek utolsó regénye, a Mutatványszám ezen kívül olasz szocialista botrányokról, médiaviszonyokról és a bölcsészek lustaságáról is szól.

Olaszország első szocialista miniszterelnöke, Bettino Craxi egy kormányválsággal 1983 és 1987 között állt a Minisztertanács élén. Sandro Pertini köztársasági elnöktől már 1979-ben ő kapott kormányalakítási megbízást, de a kereszténydemokraták végül megvétózták, a miniszterelnök a későbbi államelnök, Francesco Cossiga lett.

Craxi ekkor egy apró tanmesét morzsolt el a mikrofonoknak,

ami azóta is tűéles szarkazmussal jellemzi az olasz kormányalakításokat és -buktatásokat:

„Egy távoli országban egyszer megpróbáltak összeházasítani egy vagyonos fiút egy szerényebb családból származó lánnyal. A vagyonos fiú elment látogatóba a lány családjához, akik elregélték neki a lány erényeit. De a gazdag nem érte be ezzel: meztelenül akarta látni a lányt. A szükséges óvintézkedések megtétele után, az anya jelenlétében levetkőztették tehát a reménybelit. A gazdag érdeklődve figyelte, majd így szólt: »Nem tetszik az orra«”.

Az új nemzedék: Di Maio, Conte és Salvini

Bizonyos kormányzást gátló hibák, feltételek és összeférhetetlenségek tehát leginkább azért vannak, hogy legyenek.

Gondoljunk tehát szeretettel az olasz kormányokra a nyárutói kormánybuktató szezon tájékán. Ha olyan furmányos talján nagyságok, mint De Gasperi, Moro, Andreotti, Spadolini vagy Craxi szinte sértetlenül átvészelhettek néhány zajos késő nyári szakítást, akkor Giuseppe Conte és Matteo Salvini számára is vezethet elnöki út vissza a Chigi-palotába. 

Felipe Gonzales volt spanyol miniszterelnököt parafrazeálva: nem akkor van gond, ha az ember hazájának olaszos a parlamentje, hanem akkor, ha nincsenek olaszai, akik működtetik.

Itáliában pedig jócskán találni még olaszt. 

Összesen 20 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez egyértelmű. Csak idő kérdése, és minél később következik be, annál nagyobb lesz a győzelme.

Egyetértünk. A minél későbbi időpontot én hónapokban mérem. Igaz ezt elfelejtettem odaírni.
Természetesen ennek 2020--ban meg kell történnie, méghozzá az elején.

Nem választáson eddig 3 bukás volt. Antall halála, D-209 megpuccsolása és a puccsista lemondási kényszeré.

"Giuseppe Conte, aki szerencsére hivatalosan pártonkívüli, még jó ideig miniszterelnök maradhat"

Giuseppe Conte olyan független, mint ahogy én vagyok a római pápa.

Mennyi az a "még jó ideig". Három hónap? Félév?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés