Családregény egy elcsellózott országból – Kádár után III.

2019. július 5. 15:15

Kohán Mátyás
Mandiner

Mindenkiben, aki nem 1989 után vándorolt be hozzánk Kelet-Szumátráról, csörgedezik némi Kádár János.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

 

„A Varga Zoli épp oda-vissza felbőrözött valakit a nyugat-berlini Olimpia Stadionban; én meg ültem éjjel a szobámban, bevezetve a kelet-európai geometriába, könny szökött a szemembe, és ércesen káromoltam ezt a rohadt világot, Vargát, ezt az országot – hogy így el van csellózva ez az egész.” (Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére)

 

Meghalt Kádár apánk, immáron harminc éve ennek.

Amíg élt, tényleg elcsellózta ezt az egészet.

Köszönhetünk neki kockalada-fanatizmust és burjánzó szocialista mémkultúrát, kiterjedt egészségügyi ellátórendszert, alulfizetett orvosokat és gyomorforgató hálapénzjárványt, összkomfortos házgyári paneltelepeket és borsodi iparvárosok szélén rozsdálló cigánytelepeket, negyven év urambátyámtól elhajlékonyodott proletárgerinceket, Bujtor-filmeket és azt az úttörőgombócos bácskai rizseshúst, amit az ország minden iskolai menzáján ugyanúgy készítenek. Harminc év alatt forintosítottuk a reálgazdaságra gyakorolt hatását (rémséges), a közerkölcsökre gyakorolt hatását (gusztustalan), és az életszínvonalra gyakorolt hatását (áldásos).

Amit viszont még nem mindenkinek sikerült felismernie, az az a hatás, amit ránk gyakorolt

– az elcseszett néplélektől a személyiségeinken át a vagyoni helyzetünkig.

*

Hadd mutassam be Önöknek Évát és Józsefet!

Mindketten az '50-es években születtek, így Kádár alatt nőttek fel és tanultak, de munkaéveik nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg a Kádár-korszak és a harmadik Magyar Köztársaság között. Ha vannak emberek, akiknek az életén ott díszeleg Kádár elvtárs vérvörös pecsétje, akkor Éva és József ilyen emberek.

Éva az Őrségben született, ’56-os református lelkész harmadik lányaként. Korán eldöntötte, hogy orvos akar lenni, még konkrétabban belgyógyász, csak sajnos ehhez az ember lányának egyetemre kell mennie, és egyházpolitikus elvtársaival kiegészülve a Vas megyei Tanács egyházügyi tanácsosa a lelkészcsaládokból legfeljebb egy főt engedett egyetemre, az az egy fő pedig Éva nővére, Zsuzsa volt. Évának ezért három jelentkezését és három fellebbezését utasították el az orvosi egyetemre, ő azonban – már képzett betegápolóként – a negyedik évben is megkísérelte a lehetetlent, és a mindent egybevetve hetedik jelentkezését már pozitívan bírálta el a Pécsi Orvostudományi Egyetem.

Nem kívánták megvárni, hogy Éva zsinórban hatvankettedik jelentkezésénél szétrepedjen a neki fenntartott aktamappa,

meg aztán Zsuzsa is üzemmérnökké érett lassan, és elhagyta az egyetemet.

Harmadévben megállapították róla, hogy veszélyes az ifjúság nevelése szempontjából, így kitűnő teljesítménye ellenére az évfolyamban egyedüliként nem kapott Népköztársasági Ösztöndíjat. Miután pedig summa cum laude lediplomázott, a fent említett tanácsos Vas megyére leselkedő veszélyforrásnak kiáltotta ki őt, így megkímélték a körmendieket és a szombathelyieket egy veszélyesen kitűnő belgyógyászjelölttől, a hegyfaluiakat pedig egy leendő tüdődoktortól. Vas megyéből szakmailag kidobták, a soproni szanatórium egyébként mélyen rendszerhű igazgatója vette fel belgyógyásznak – mert mint kiderült, az igazgató úr a debreceni református kollégiumban érettségizett.

Kicsi a világ, az Isten meg elég nagy.

A soproni szanatórium személyzeti osztályvezetője két éven keresztül lógatta a levegőben, hogy nem szakvizsgázhat le, ha nem lesz párttag – ígérgetett magas fizetést és fényes karriert, fenyegetőzött kirúgással, míg aztán egy szintén református berkekből érkező szanatóriumigazgató el nem intézte a visszamenőleges szakvizsgakérelmet. Évánk 1987-ben belgyógyász szakorvossá avanzsált, párttagság nyista.

Miután a rezsim belátta, hogy

a hölgyet nem csak meggyőzni, de elpusztítani sem lehet,

a bécsi magyar nagykövetség egy kiváló munkatársa 1986-ban megpróbálta ügynökként hasznosítani, de ez sem sikerült. A rendszer három évre rá megbukott, Éva pedig kardiológus-belgyógyász főorvosként lubickolt a szakmában, mint hal a vízben, országon belül és kívül is.

A rendszer ott taposott Éva nyakára, ahol érte, de Évából valahogy mégis szakmailag sikeres, megállapodott, nyakasul antikommunista református lett. Vezető pozícióból, méltósággal vonult nyugdíjba, ma hatszoros sorozatkeresztanya és vagy egy tucat gyerek tiszteletbeli nagyanyja.

Köztük az enyém is.

*

József élete más tészta.

Alföldi postamester második gyermekeként született, vonzotta a híradástechnika, de az ezt tanító technikumban épp nem indult osztály, így az erőnek erejével iparosító rezsim által felfuttatott vegyipari technikumban kötött ki, egy karizmatikus tanáregyéniség pedig szerelembe ejtette a kémiával. Egyetemen folytatta tehát, sportfelelősként tagja lett a KISZ-bizottságnak, tudományos ösztöndíjasként pedig KISZ-titkárrá lépett elő. Az őt tagnak kívánó állampártot 1972-ben kikosarazta, 1975-ben viszont már maga szeretett volna oda belépni. A szükséges két ajánló egyike, egyetemi témavezetője az egyházi esküvőjére hivatkozva nem javasolta felvételre. Jót akart neki, tudatosan tartotta távol a párttól, de József ezt nem vette észre, haladt tovább a lenini úton.

Egyetem alatt megfogadta, hogy akárhova is vesse a sors, az újonnan felhúzott százhalombattai olajfinomítónak és a kőolajiparnak soha a közelébe nem megy majd.

A sors mégis Százhalombattára vetette, a magyar kőolajipar szíve közepébe, a Dunai Finomítóba.

Ott kapott lakást, azonnal, évfolyamtársaihoz közel. Családos ember volt, esze volt, ment.

Kimagasló fizetésekért űzte a rezsim egyik kedvenc iparágát a rezsim egyik kedvenc mintavárosában.

Ment a legveszélyesebb üzembe, szakmailag kivetnivaló nélkül, szívvel-lélekkel dolgozott, hatalmas pénzeket keresett. Műszaki értelmiségi volt, nem proletárértelmiségi. Nem volt a rendszer kitartottja, de a rendszer a legjavát adta neki, és ő is a legjavát adta a rendszernek.

1981-ben belépett a pártba. Arrogáns ateizmusával dacosan szíven döfte református lelkészlány feleségét és lelkész apósát. Vett egy nagypolszkit, a kor lengyel Passatját, ami ott hagyta cserben, ahol érte.

Míg mindenki más öt fiktív nagymama 70 dolláros valutakeretén döcögött ki háromévente a Trabantjával Ausztriába a családi hűtőgépért, ő 1983-ban szakmai kiküldetésben volt Chicagóban. Fejében nyugati technológiát hozott, a bőröndjében meg nagyjából azt, amit nem szégyellt, ellenőrizetlenül. Az NDK-s szakembereket ugyanilyen utakra fejenként két biztonsági tiszt kísérte.

Nagypolszkiját rituálisan lecserélte lelkész apósa levetett Trabantjára, alávetve magát a tekintélyes családfő vezényletének. 1987-ben megvilágosodott és kilépett az MSZMP-ből. Főnöke a bátorságát dicsérte, hiszen

„ide belépni szoktak, kilépni nem nagyon”.

Sokszorosan elismert Kiváló Dolgozó létére megszűnt szocialista élmérnöknek lenni.

1989-ben Mantovában, olaszországi kiküldetésen érte a rendszerváltás. Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, az olaszok kikiáltották a pezsgőt, magyar kollégái közül jó páran pedig meredten néztek a semmibe. A kivételezett, helyenként kollaboráns műszaki értelmiség anyagi stabilitását megőrizte ugyan, de privilégiumait a Parlament erkélyéről zászlólengetés kíséretében visszavonták.

József még céget sem váltott, nyugdíjazásáig elismert, megbecsült szakértője maradt a magyar olajmamutnak. A rendszer és jó szándékú pártkáderek tömkelege ott karolta fel Józsefet, ahol érte, pályaívet, egzisztenciát, előjogokat adott neki, Józsefből mégis szakmailag sikeres, megállapodott, nyakasul antikommunista református lett. Tekintélyes pozícióból, méltósággal vonult nyugdíjba.

Ma nyolc gyerek szerető nagyapja, köztük az enyém is.

*

József a nagyapám, Éva pedig a sógornője. Ezt a két embert és mellettük még másik milliót az édesanyjukból, az édesapjukból és a köréjük intézményesülő Kádár Jánosból gyúrta össze az, aki mindeneket összegyúr. Engem pedig nagyjából belőlük, plusz áfa.

Így ha tetszik, ha nem, legalább hatodrészt nekem is Kádár János az apám. És így van ezzel mindenki, akinek vegyész, gépész és villamos üzemmérnök, vagy úgy akármilyen itthon felnőtt nagyanyja van;

mindenkiben, aki nem 1989 után vándorolt be hozzánk Kelet-Szumátráról, csörgedezik némi Kádár János,

mindenkinek a lelkében van egy falat soltvadkerti téesztraktorgumi, egy slukk százhalombattai erőműfüst, egy milligramm sztálinvárosi vasreszelék.

Amit társadalmi-politikai-morális téren Kádár János ezzel az országgal művelt, azt lehet szeretni vagy utálni, bár jóérzésű embereknek talán inkább utálni ildomos. Megnyomorított, kerékbe tört munkás-, paraszt-, művész- és tudóséletek vérszaga lepi be hamvait, és egy félretervezett, eladósított ország maradt utána.

Kádár ténykedése objektíve megbocsáthatatlan.

De ha egy negyedik generációs jobbos értelmiséginek szabad megköszönnie valamit a mi proletár szentünknek, akkor Kádár apám, én hálásan köszönöm neked a családom gerincét. Mert negyven éven át te voltál ebben az országban a gerinc szöges ellentettje, és belőled következtette ki a Népköztársaság tenyerén hordozott műszaki értelmiségi József meg a klerikális reakciós rizikófaktor Éva egyaránt, hogy gerinc minden, ami te nem vagy. És így rátaláltak a gerincükre. Ki hamarabb, ki később, ki egyenes úton, ki Pekingnek kitérve, de végül megtalálták.

Ha tehát Kádár János nem lett volna, ma a mi gerincünk is máshogy nézne ki. Edzetlenebbül. Ezt pedig nem szeretném.

Isten hozzád, Kádár elvtárs. Legyen neked könnyű a föld!

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151146

Ajánljuk még a témában