Szülőgép, vagy családanya?

„Magyarországon a termékenységi arányszám a 2010-es 1,25-ről 2017-re 1,54-re emelkedett.

Ez 0,29 pontos növekedés, amelyet úgy sikerült elérni, hogy hazánkban nincs jelentős bevándorló közösség, amelynek a szülési hajlandósága általában magasabb, mint az őshonos lakosságé. (Ezzel a jelenséggel egy következő cikkünkben foglalkozunk majd részletesebben.)

De nézzük, mi a helyzet a „haladó Nyugat” országaiban, amelyekben ráadásul a friss és a sokadik generációs bevándorlók jelentősen hozzájárulnak a magasabb termékenységi arányszámhoz. Ennek ellenére 2010 és 2017 között:

Belgiumban 1,86-ról 1,65-re,
Írországban 2,05-ről 1,77-re,
Franciaországban 2,03-ról 1,9-re,
Olaszországban 1,46-ról 1,32-re,
Luxemburgban 1,63-ról 1,39-re,
Hollandiában 1,79-ről 1,62-re,
Finnországban 1,87-ről 1,49-re,
Svédországban pedig 1,98-ról 1,78-ra

CSÖKKENT a termékenységi arányszám.

Jól látszik tehát, hogy a nyugat-európai államok többségében drasztikusan csökken a gyermekvállalási kedv, miközben Magyarországon hasonló mértékben emelkedik.

Vagyis a kritikusoknak érdemes ezeket a számokat is megvizsgálniuk, mielőtt bírálják a kormány családpolitikáját, hiszen ennek tükrében még nagyobb eredmény az, ami 2010 óta történt. Ráadásul a számok mutatják azt az értékrendbeli különbséget is, amely kialakult a nyugat-európai államok és Magyarország között. Míg nyugaton kezd beérni az elmúlt évek hagyományos értékeket sutba dobó bevándorláspárti politika, addig Magyarországon is látszik az elmúlt évek családot előtérbe helyező programjának a gyümölcse.

És úgy tűnik, a magyar nők jelentős többsége érzi azt, hogy – néhány ellenzéki politikus és megmondóember vádjával ellentétben – a kormány nem szülőgépként, hanem családanyaként tekint rájuk. Messze nem vagyunk még az út végén. És talán még Nyugat-Európa számára is van visszaút – bár az idő vészesen fogy.”