„Az LMBTQ felvonulással nem az a legnagyobb baj, hogy a többségi társadalmat vizuálisan sokkolja. Igazi bűne, hogy egyszerre kriminalizálja a szexuális érintettség tekintetében többségi és kisebbségi társadalmat.
A kisebbséget azért, mert álságos módon azt próbálja elhitetni, hogy ilyenek a melegek. Ez pedig ordas nagy hazugság, mivel egy normális értékrendű, saját neméhez vonzódó fiatalnak vagy idősnek esze ágában sincs a Budapest Pride-hoz hasonló gusztustalan tangarázáshoz asszisztálni. A másik oldalról, a heteroszexuális többséget azzal bombázza, hogy ha nem fogadja el a szexuális exhibicionizmusnak ezt a szélsőséges fajtáját, akkor jó esetben homofób, de valószínűbb, hogy rasszista is. Így uszítanak minket szépen egymás ellen, normális gondolkozású heterókat és homókat. (Érdemes erre a linkre kattintva elolvasni annak a lánynak az írását, aki a tavalyi Pride szervezőjeként leírja, a többi rendező hogyan közösítette ki az egyenlőség nevében heteroszexuálissága miatt.)
Végül felmerül a kérdés, mi a helyes hozzáállás akkor, ha egyik szélsőség sem csábító számunkra? Ha csak egyszerűen egy olyan országban szeretnénk élni, amely elfogadja, de nem ajnározza a szexuális különbözőséget? Ha úgy gondoljuk, bárkinek joga van utcára vonulni, amíg nem sérti a közízlést? Ha azt akarjuk, hogy meleg ismerőseink görcsök, elfojtás, ugyanakkor exhibicionizmus nélkül tudják megélni nemiségüket?
A vonulások toleráns leszarásán kívül a hosszú távú megoldás elsősorban a magyarországi szexuális kisebbségek kezében van. Nekik kell időben kicsavarni a szivárványszínű zászlót aberrált társaik kezéből, és végre értelmes párbeszédet kezdeni ezekről a kérdésekről. Vagy ez lesz, vagy még pár évtizednyi farokmarkolászás és tojásdobálás. Ez pedig csak az aberráltak érdeke – homóké és heteróké.”