Navracsics Tibor: Itt az idő, hogy megmutassuk, a polgári Magyarország mi vagyunk

Noha jómagam a Fidesz alapító nemzedékéhez tartozom, és az alapító tagok közül párat ismertem is egyetemi éveimből, csak 1994-ben éreztem szükségét, hogy csatlakozzam a szervezethez. Nem volt könnyű döntés, hiszen pártba már akkor sem szívesen lépett be az ember. Mégis, két dolog felülírt minden aggodalmat.

Ha már meglegyintette az elmúlás szele, úgy gondoltam, hogy – már csak nemzedéki szolidaritásból vagy dacból is – ott a helyem. Ha tudok segíteni, kötelességem segíteni. Másrészt, a polgári Magyarország eszméje, eszményképe mindennél szuggesztívebb volt számomra. Benne láttam államosított kisiparos nagyapáim törekvéseinek kiteljesedését. Megvalósulásától reméltem az európai, Európával békében élő Magyarország megszületését. Úgy gondoltam, nemzedékünk küldetése ennek megvalósítása, ezért a két tényező minden tétovaságot félresöpörve vitt a Fideszbe.

A kétharmados többséggel bíró MSZP–SZDSZ-koalíció a szakértelem kormányra kerülését és jóléti fordulatot ígért, míg a Fidesz éppen csak átlépve a parlamenti küszöböt önmaga újbóli meghatározásával volt elfoglalva. A párt akkori válasza a polgári szövetség volt. Baráti jobbot nyújtott azoknak a szintén vereséget szenvedő jobbközép szervezeteknek – MDF, KDNP, később MDNP és MKDSZ –, amelyek osztoztak ebben a jövőképben. A polgári Magyarország hívószava és a polgári szövetség összefogása meghozta az eredményét: az 1994. őszi helyhatósági választáson sikerült megállítani a gyengülést, az 1998-as országgyűlési választást pedig a Fidesz vezetésével megnyerték a jobbközép erők.

Az azóta eltelt harminckét évben volt már minden a polgári Magyarország ideája. Volt, amikor egyesítő, integráló jelszóként funkcionált, volt már választási szlogen, de volt, amikor gúnyolták, sőt utóbb üres politikai terméknek is nevezték, majd pedig feledésre ítélték. Hívei képezték már a párt fősodrát, hogy aztán kiszoruljanak vagy esetleg távozzanak is.

Születése óta a polgári Magyar­ország rendíthetetlen híve vagyok. Ennek megfelelően úgy gondolom, a jobb­közép politikának, a politikai centrumból való politizálásnak nincsen alternatívája. Neveztek már emiatt jelentéktelennek, gerinctelennek, idejétmúltnak, kisujj­eltartó értelmiséginek, sőt hazaárulással kacérkodónak is. Nem számítanak a múlt sérelmei.

Nehéz időszakot élünk most, hiszen nem csupán a választási vereség ténye, de annak mértéke is különösen bántó. Bántó, még akkor is, ha tudjuk, erényeink mellett hibák, hanyagság és időnként hatalmi gőg vezetett a vereség útján. Bántó, mert április 12-én azt láthattuk, hogy jelöltjeink esetében nem számított a választópolgároknak az elvégzett munka, az ismertség, a több évtizedes kapcsolat, a rengeteg fejlesztés. Fáj a vereség, fáj annak mértéke. Fájdalmunk azonban semmiképpen nem válhat sértettséggé.

A sértettség ideig-óráig lehet egyesítő erő, de valós közösséget nem teremt. Hasonlóképpen a vereség okozta fájdalom sem. 

Itt az idő, hogy megmutassuk, a polgári Magyarország mi vagyunk. Ehhez azonban, tudom, nekünk is változnunk kell. Odafigyelni a közösségünkön belül meg­fogalmazódó kritikai észrevételekre, és megújítani a közösségünket. Csak így válhat a polgári Magyarország álma a jövő valóságává.

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter

Nyitókép: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán