Gondolhatunk bármit a két tömeg arányáról

„Sokszor elmondtam már, most is ezzel kezdem: a politikusi beszédek szerintem túlértékeltek a magyar nyilvánosságban. Az emberek jelentős része nem követi őket, sokan csak tudósításokat, rövid részeket hallanak, de a szavazók elsöprő többsége, különösen pedig azok, akik még nem elkötelezettek, alig tudnak ezekről valamit. Éppen ezért a beszédek konkrét tartalmánál talán fontosabb is a rendezvények utóélete, hogy mit kezdenek velük az egyes táborok, illetve leginkább az az izgalmas, hogy mennyiben segítik érvényesülni azt a stratégiát, amelyet az adott politikai erő éppen követ.

Az elkerülhetetlen számháború nyilván a politikai szereplőknek fontos, szinte kötelező kűr, de itt igazán az a lényeges, hogy az előzetes várakozásokat semmiképpen ne múlja alul az, amit az emberek tapasztalnak, látnak, hallanak. Egész nap követtem mindkét eseményt, de nem fogom tudni megmondani, hol voltak többen: csak azt, hogy mindkét helyen komoly tömeg menetelt. Azt nem lehetett várni, hogy a Fidesznél kevesen lesznek, de azt sem, hogy részvételi rekordot dönt az érdeklődés egy olyan helyzetben, amikor a párt támogatottsága minden kutatás szerint alacsonyabb, mint az 2010 után megszokott volt. Amit láttunk, az szerintem megfelelt a várakozásoknak: sokan voltak, de voltak már többen. A Tiszának viszont azt kellett bizonyítania a rendezvénnyel, hogy az utcán is partiban van a kormányoldallal, hiszen erre korábban egyetlen ellenzéki párt sem volt képes. Gondolhatunk bármit a két tömeg arányáról, de abban szerintem nincs vita, hogy ezt a lécet biztos átugrották.

A lényegi kérdés az, hogy ki volt sikeresebb (vagy egyáltalán sikeres) a szavazók megszólításában, ki volt hatásosabb a téren lévő sajátjai körében, és kinek az üzenete talált utat azokhoz, akik még nem tartoznak egyik táborba sem. Tudom, hogy erre is sokaknak van határozott válasza, de, fájdalom, ezek csak vélemények, érzések, hipotézisek, esetleg politikai érdek diktálta mondatok, nem többek. Azt láttuk, és ez nagyon fontos az elemzőknek, hogy ki mivel próbálkozott, mire helyezte a hangsúlyt, de azt nem tudhatjuk, legfeljebb csak feltételezhetjük, hogy erre hogyan reagálnak az emberek – már akik egyáltalán hallották, olvasták.”

Fotó: Mandiner/Földházi Árpád