„Nyugaton sokan irigylik Orbán Viktort, mert bátor, van kiállása, végiggondolja a dolgokat” – Schmidt Mária a Mandiner Klubesten

A nemrég megjelent könyvének címe, a Világrendetlenség elég vészjósló. Azóta az orosz–ukrán háború mellé kiújult a közel-keleti konfliktus is Izrael és Irán harcaival. Mibe kapaszkodjunk mi Magyarországon? 
Csak magunkba érdemes kapaszkodni, illetve abba a biztonságba és kiszámíthatóságba, amelyben vagyunk. Mert a világ körülöttünk meglehetősen kiszámíthatatlan, sok konfliktus terheli, s ennek az az oka, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak mint a világ urának a szerepe sok szempontból megrendült. Új, fontos államok jelentkeznek kihívóként, amelyek már nem akarják elfogadni alárendelt szerepüket és azt, hogy minden Washington érdekei szerint alakuljon.

Jól érzékeljük: az Egyesült Államok új vezetője is tudomásul vette ezt a pozíciót, és azt mondja, neki Amerika az első, nem pedig azt, hogy a világ más részein hogyan kellene élni? Vagy ne legyünk ennyire naivak? 
Az egyik jelszava Donald Trumpnak az, hogy „Amerika az első”, de ott van az is, hogy „Tegyük újra naggyá Amerikát”. Ez azt fejezi ki, hogy most nem nagy, vagyis vissza kellene szereznie azt a szerepet, amelyet egykor betöltött. Azt is érzékeli Trump – és ez már az első megválasztásakor is követhető volt –, hogy új világ kezdődik, amihez az Egyesült Államoknak alkalmazkodnia kell. Joe Biden vissza akart térni a régi világhoz, de nem sikerült neki, annak a politikának lejárt a szavatossága. Trump látja azt is, hogy Amerikát újra kell iparosítani, mert a nyolcvanas évek után a profitmaximalizálást előtérbe helyező neoliberális gazdaságpolitika kiszervezte a termelést azokba az országokba, amelyek boldogok voltak, hogy munkához jutottak, és beszállíthattak. Nyugaton nőtt a profit, miközben rozsdaövezetek alakultak ki, az embereknek elveszett a munkája, romlott az életminősége. Trump ezt visszacsinálná, egyúttal felhagyna azzal is, amit az Egyesült Államok az első világháború végén meghirdetett, hogy az egész világot a saját képére formálja – vagyis hogy mindenhol mindenkit demokráciává bombázzon. Az első ciklusában nem is indított háborút. 

Most azonban mintha nem sikerülne ez. 
Veszélyes helyzet a mostani, mert részben a határainkon is folyik egy háború, amelyről azt ígérte, hogy a legrövidebb időn belül véget fog vetni neki. Valóban, ez eddig nem sikerült, s most egy újabb háborús góc is keletkezett a Közel-Keleten. Az egyelőre jobban leköti Trump figyelmét. 

Van okunk mindezek nyomán bármiféle bizakodásra a közeljövőt illetően? 
Az a tény, hogy új szereplők vannak a porondon, szerintem nem jelent problémát. Mindig is többszereplős volt a világ, s ha ezek ki tudják egyensúlyozni egymást, az még kedvező is lehet a számunkra. Egyelőre egymás erőviszonyainak a felmérése zajlik. Azonban 

Ez a két entitás így együtt nagyon-nagyon erős. Az Egyesült Államok győzelmét a hidegháborúban többek között az tette lehetővé, hogy az amerikai adminisztráció a hetvenes években szét tudta verni a kínai–szovjet együttműködést, és a kínaiakat a saját oldalára tudta állítani. Most ennek vége. 

Nézzük akkor Európát! „Amíg Európának megvolt a saját karaktere, büszkesége, hivatása, addig voltak olyan emberek, akik az ezzel járó feladatok megvalósításában kiemelt szerephez jutottak” – nyilatkozta a minap. Hova tűntek ezek az emberek?
Európa megrendült, miután a nyugati elit magát bűnbaknak állította be, s úgy gondol a történelmére, illetve abban a saját szerepére, mintha az csupán bűncselekmények sorozata lenne. Nem talál elrugaszkodási pontokat, amikkel az öntudatát erősíthetné. Minden kultúrában – vagy épp az emberek személyes életében – vannak mélypontok, bűnök, hibák, akár szörnyűségek, de ezekre nem lehet építkezni. Európa is mindezekkel a gondokkal együtt ért el csúcspontokat, vannak fantasztikus kulturális teljesítményei, és emellett olyan magas életszínvonalat és olyan kellemes életet nyújtott a polgárainak, ami az egész világon irigylésre méltó. S amiért még ma is felnéznek Európára a világ többi részén. 

Mintha most mégsem akarnánk megvédeni ezt az eredményt… 
A túlzott jólét el is kényelmesíti az embert. Egyébként ez a mi régiónkra nem igaz, mert azt az időszakot, amit nyugaton biztonságban és gyarapodásban töltöttek el, mi küzdéssel töltöttük. A szovjet birodalom részeként mindennapos harcot kellett folytatnunk az identitásunk megőrzéséért, a lehetőségeink megragadásáért. A nyugatiak azt gondolják, jegyet vettek arra, hogy most már minden sikerülni fog nekik, a kényelem lesz az osztályrészük. Azt gondolják, megengedhetik maguknak, hogy ne készüljenek fel az új kihívásokra, így az új, szorgos kihívókkal való versenyre sem. Csakhogy szép lassan a kiábrándultságból a kijózanodás időszaka fog elkövetkezni náluk is. 

A szuverenista álláspont kritikusai szerint az EU csak egységesen tud benevezni ebbe a versengésbe, a patrióták pedig a széthúzást, így Európa sikertelenségét erősítik. Erről mit gondol? 
Először is: mire irányulna az említett egység? Nem ártana valamiféle jövőképet adni hozzá, egyfajta víziót, ami a bekapcsolódásra motiválja a társadalmakat. Nemrég Abu-Dzabiban jártam egy konferencián, ahol a katari külügyminiszter arról értekezett: amikor a gyarmati uralomnak vége volt, lett egy álmuk arról, milyen országot szeretnének felépíteni, nekiálltak dolgozni, vannak sike­reik és eredményeik, de mennek tovább az úton. Szerinte Európának az a baja, hogy nincs közös álma. Igaza van. Tehát Brüsszelben nem mondják meg, mi pontosan a közös cél, amiért érdemes lemondanunk a szuverenitásunkról. Az európai vezetők tanácstalanok, nem vezetik Európát, hanem rábízzák a bürokráciára. A bürokráciának meg mindig az a célja, hogy folyamatosan növelje a saját hatalmát, illetve terjeszkedjen. 

Vitatkoznék. Szerintem az uniós fejeseknek igenis van álmuk. Az egyik konkrét álmuk az, hogy ne Orbán Viktor legyen Magyarország miniszterelnöke, a másik pedig, hogy Ukrajna megnyerje a háborút Oroszország ellen, és az ukrán katonák Moszkváig masírozzanak. Viccet félretéve: ha a magyar kormánynak igaza van, miért nem állnak mellé többen?
Nem tudom értelmezni azt az ábrándos gondolatot, hogy Ukrajna megnyeri a háborút Oroszország ellen. Amikor még az Egyesült Államok és az Euró­pai Unió közösen próbálta Ukrajnán keresztül legyőzni Oroszországot, az sem sikerült. Most meg szemmel láthatólag az USA kivonulna ebből a konfliktusból, ráadásul a második világháborús győzelmet ünneplő május 9-ei Vörös téri parádén Vlagyimir Putyin orosz államfő mellett ott ült Hszi Csin-ping kínai elnök. Ez egyértelmű üzenet volt. Azt jelentette, Kína ott áll Oroszország mellett, és mindent megad neki. Mindezek után mégis mit gondol Brüsszel? 

Mi ezt nem tehetjük, muszáj a reálpolitika talaján állnunk. Kétségtelen: a patrióta formációk még nem erősödtek meg eléggé ahhoz, hogy leváltsák a légvárakat építő európai elitet. Hiába érzik egyre többen ennek szükségességét, sokan félnek még a valódi változástól. De ami késik, nem múlik! Orbán Viktor őrületes teljesítménye, hogy megszervezte a harmadik legnagyobb EP-frakciót, és egy tíz országból álló hálózatot tudott kialakítani, amellyel bizony egyre inkább számolni kell, s amelynek van esélye arra, hogy a legközelebbi európai parlamenti választáson meg tudja szerezni a többséget. Ez a jövő, a reálpolitikára alapozott fordulat garanciája. A világ rohamléptekkel változik körülöttünk, ha nem lépünk időben, nagy baj lesz. 

Régi lemez, sok változatban megjelent már, de továbbra is műsoron van, hogy Orbán Viktor nemhogy az unió egységbontója, de egy keleti despota, aki „kivezetné Magyarországot Európából”. 
Mindig ideges leszek attól, ha valaki lenézi a másikat. Egy nyugati ne mondja azt, hogy a keleti nem ilyen, nem olyan, meg hogy ott vannak a despoták. Tiszteletet kell mutatni a másik iránt, tisztelni kell azt a teljesítményt, amit felmutat. Kínában 500 millió embert emeltek ki a mélyszegénységből a hetvenes évek vége óta, és lett belőlük közép­osztály. Ilyen teljesítmény még nem volt a világon soha. Ne nézzük már le azokat az embereket, akár a türk államok polgárait, akik új világot építenek, akik fantasztikus kultúrával bírnak, és most magukra találtak,  van bennük ambíció, akarat, teljesítőképesség. Nem úgy van, hogy mondjuk Németországnak azért, mert az utóbbi hatvan évben jól ment, mindig jól fog menni. Azzal, hogy a nyugatiak azt gondolják, keleten senkinek nem nőtt agya, nem tudok mit kezdeni. Orbán Viktorral kapcsolatban valószínűleg az irigység motiválja őket. 

– ők viszont nem képesek erre. Mi az a teljesítmény, amit a német kancellárok az utóbbi húsz évben fel tudnak mutatni? Egyiktől sem tudnék egyetlenegy mondatot sem idézni. Mert szellemi értelemben nem vezették ezeket az országokat. Egy technokrata menedzsermenta­litást testesítettek meg, amely abból áll, hogy itt is csinálunk valamit, ott is csinálunk valamit, és akkor majd valami lesz. Látjuk, mi lett. Volt egy virágzó Németország, ahova bejöttek a migránsok, a zöldek pedig tönkretettek mindent a szocialista és a kereszténydemokrata erők asszisztálásával. Úgy gondolom, hogy a kulcs a bátorság. A politika és a vezetés elsősorban a bátorságról szól, és Orbán Viktor különösen bátor. Most idéztük fel, hogy 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén is ő volt a legbátrabb. Arra emlékszünk, amit ő mondott. Már akkor is mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az új Magyarország meghatározó politikusa lesz. 

Belpolitika. Egyes kutatások a Tisza Párt egyre nagyobb előnyét mérik a Fidesz előtt. Ha ezeket nem vesszük is készpénznek, valódi kihívója lett a kormánypártnak.
Ugyanilyen elsöprő előnyt mértek korábban Márki­-Zay Péternek. Ugyanazok ugyanúgy támogatták, mindenben alájátszottak, bármit csinált. Követhetetlen volt. Ugyanilyen agresszív, ugyanilyen semmitmondó ez az új messiás. Nem gondolom, hogy Magyar Péter olyan ígérettel tud majd megjelenni a választási kampányban, ami meggyőzi az embereket. Ahogy arról már beszéltünk: a határaink közelében háború van, a Közel-Kelet forrong, s nem tartom lehetetlennek, hogy újabb tömeges migrációs hullám indul majd. Még jobban felértékelődik a biztonság és a kiszámíthatóság, annak megőrzése, amit az elmúlt tizenöt évben közösen ért el az ország. Nem hiszem, hogy sokan mindezt kockára akarják majd tenni egy semmitmondó ígéretért. Ez az ember azon kívül, hogy elmondja, mikor van túl meleg vagy hideg, esetleg hogy késik a vonat, még nem mondott semmit. Nem tudjuk, milyen adórendszert akar, milyen külpolitikai preferenciái vannak, mit gondol a családokról vagy épp az energiaellátásról. Az, hogy legyen minden háztartásban gáz, elengedhetetlen a lakosság számára. Na de hogy lesz gáz, ha az Európai Unió ki tudja, milyen célokat követő, milyen bizniszekben érdekelt vezetői úgy döntenek, nem engedik, hogy orosz energiahordozók jöjjenek be Magyarországra? Honnan fogjuk beszerezni a gázt, az olajat? És mennyiért? Ezekről a húsba vágó kérdésekről a Tisza-vezér még soha nem mondott semmit – vagy azért, mert nem mer, vagy azért, mert nem tud, netán azért, mert úgy gondolja, az embereket kielégíti, hogy csinos fehér nadrágja meg mobiltelefonja van, amivel fel tudja venni a másikkal való beszélgetését. 

Mégis, nem üzenik ezek a számok, hogy a kormánynak változtatnia kellene a habitusán, a stílusán vagy akár a politikája tartalmán? 
Egy kormányon lévő erőnek – főleg, ha ilyen régóta élvezi a többség bizalmát – mindig érdemes megújulnia, figyelembe kell vennie a választópolgároktól jövő visszajelzéseket. És mindig érdemes magába néznie, illetve végiggondolnia, hol vannak azok a pontok, amiket másképp kell csinálni vagy amiket el kell engedni. 

fel tudja mérni azt, mire van szükségük a választópolgároknak, mi az, ami nem tetszik nekik, és milyen irányba kell menni. Egy ennyire forrongó világban mégiscsak érdemes mérlegelni, ki az az ember, akire rábíznám a családom és a hazám sorsát. Mert végül is a hazánkról van szó. Olyan vezetőre van szükségünk, akitől elvárható, hogy nem mások érdekeit tartja szem előtt, nem a brüsszeli elitnek akar megfelelni – ahogy a magyar történelemben jó páran, akik Berlinnek vagy Moszkvának hajbókoltak. Elsődleges a magyar érdek, hiszen mindannyian egy sikeres Magyarországban vagyunk érdekeltek, egy olyan országban, amelynek már 1100 éves múltja van. Megéltünk már egyet s mást, muszáj összekapnunk magunkat és összezárnunk, mert csak úgy tudunk megállni a külső hatásokkal szemben, ha megfelelő vezetőnk van, és erősek vagyunk. Ehhez pedig az kell, hogy egységesek legyünk, és közösen akarjuk azt, amire szükségünk van.

Nyitókép: Ficsor Márton