Aki a jég hátán is megélt – 105 éves, gulág-járta veterán mesélt a Mandinernek

Likőrrel, feketével kínál, szinte fürgén pattan fel érkezésünkre, dátumokat, neveket sorol, mintha tegnapi dolgokról mesélne; mondhatni, letagadhatna vagy harminc évet – a százötből. Nemrég töltötte be ezt az impozáns életkort Andor bácsi – Dr. Mohos Andor –, akinek szemeiben az egyszerű létderű bölcsessége csillog.

Élete annál kevésbé volt egyszerű – senkié sem lehetett az, aki a trianoni békediktátum évében született, és aztán végigélte a huszadik századot, pláne, aki még ráadásként a huszonegyedik első negyedét –, ugyanakkor néhány nagyon alapvető tanulságot esszenciálisan igyekszik átadni élettörténetével.

Valami ilyesféléket: segíts magadon, az Isten is megsegít. 

Illetve: bátraké a szerencse.

Andor bácsi volt hadifogoly két esztendeig a szovjeteknél, hadirokkantnak is nyilvánították, a hadirokkantak szövetségének jogtanácsosaként, no meg veterán korára tekintettel egy ideje a kitüntetéseket is szorgalmasan gyűjti, hol a Honvédelmi Minisztériumtól, hol az államfőtől.

Noha életében egy lövést nem adott le a fronton. 

Politizálni saját bevallása szerint nem politizált, és ezt olyannyira sikerrel művelte, hogy azon kevés emberek közé tartozhatott, akit ugyanannak a Földművelésügyi Minisztériumba vettek vissza dolgozni 1948-ban, a kiépülőfélben lévő szovjet rendszerben, ahonnan 1943-ban bevonult.

„Az a nő ott a nagynéném, édesanyám nővére, a férfi pedig Kiskunhalas Tajópusztán volt nadrágos gazda, Imre bácsi, imáimba foglalom a nevét, meghalt szegény, amíg fogságban voltam aztán” – meséli elérzékenyülve.

Történt ugyanis, hogy 1938-39-ben gróf Teleki Mihály volt a kiskunhalasi választókerületnek, akinek a nagybátyja jóban is volt Imre bácsival, aki egyébként nagyon módos ember volt, jókora birtokkal, halastóval, egy Tékozló nevű versenylóval, Opel Kadettel, ő volt Andor bérmakeresztapja is. S úgy intézte, hogy találkozzanak, a gróf és az elsőéves jogászhallgató, Andor, aki akkor fizetetlen gyakornok volt a helyi bankban; hogy, hogy nem, a miniszter nem adott neki ajánlást sem a postához, sem a vasúthoz, ami nyugdíjas állással kecsegtetett, hanem egyenesen felvette maga mellé.

De hogy az elején kezdjük: Mohos – akkor még Windisch – Andor 1920. március 25-én született Soltvadkerten. „Apám jól menő kádármester volt, akkoriban sok bor volt arrafelé, jól ment neki nagyon. Aztán jött a filoxéria, és mindent elvitt, és kádárra se volt szükség már, apám összegyűjtött annyi pénzt, és vett egy autót, bérautós lett, egyedül a tízezres községben. Így szép gyerekkorom volt”.

A továbbtanulás azonban nem csak lehetőség, kényszerféle is volt: „vékony, nyápic gyerek voltam, a fizikai munkára apám szerint nem túlságosan alkalmas, így el kellett mennem gimnáziumba a kiskunhalasi reformátusokhoz”.  

Katolikusként – jellemző Andor bácsi memóriájára, hogy emlékezett, hogy a katolikusoknak meg a zsidóknak dupla tandíjat számítottak fel ott. Egy pesti nagybácsi ugyanezen az alapon – hogy Andor bácsi fiatalon sem volt vasgyúró – javasolta, folytassa a jogi egyetemen a tanulmányait.

Így lett alma matere a szegedi tudományegyetem, ahova levelező tagozatra járt, ekkor már – az említett másik nagybácsi révén megszerzett – minisztériumi munka mellett, ahogy akkoriban mondták, „mezei jogásznak”. Végül Kolozsvárott doktorált, lévén 1940-ben visszacsatolták Észak-Erdélyt, és az eredetileg kolozsvári egyetem visszaköltözött az őt megillető helyre.

Az ifjú Andor nem sietett, húzta-halasztotta az életmentő tanulmányokat, s bár amikor egy kései utóvizsga miatt 1942-ben majdnem behívták, ezt még némi protekcióval el tudta hárítani a család, a versenyt végül a világháború nyerte, 1943 áprilisában avatták, és egyből be is sorozták.

De a kapcsolatai itt sem hagyták cserben Andort, mivel hadigazdálkodással működött az ország, a nagy cégek vezetői immár katonai parancsnokok is voltak, a Futura – vagyis A Magyar Szövetkezeti Központok Áruforgalmi Részvénytársasága – élén egy derék vezérkarezredes állt, a korabeli bonyolult rendszerekben ki tudja, kinek a kije, mindenesetre „fehér asztal mellett” megbeszélték, hogy Andor Pécs környékére szeretne menni, ahol anyai ági rokonai voltak; kocsis-szárnyas kerekes sráfos egyenruhát kapott hát, a gépkocsizó vonatosztályba került. Közben végezte a gazdászati tiszti (korabeli szlengben „géhás”) iskolát Pesten a Mária Valéria laktanyában, időközben

Itt pedig felállítottak egy munkászászlóaljat belőlük. „Nem munkaszolgálatost, munkászászlóaljt, a 939-est” – hangsúlyozva, ujját a magasba emelve Andor bácsi – „a katonáskodáshoz túl fiatal és túl öreg magyar emberekből”.

Dolgoztak, árkot kellett ásniuk a Rábánál, hogy az oroszok előrenyomulását akadályozzák – sok fegyvert hát ekkor sem láttak, az őrszemélyzet néhány tagján kívül; Andor túl sok munkát sem: élelmezési tiszt lett ennél az egységnél. Egy bunyevác községben voltak a visszacsatolt Dráva-szögben, itt kevés magyar volt, de jó volt a viszony a lakossággal, noha a hadsereg élelmezése értelemszerűen nem a szombat reggeli piacról történt. Az ifjú géhás tiszt mindenesetre gondoskodott az embereiről, s ez később is így maradt, talán egyedülálló módon egészen a későbbi hadifogságba esésükig nem szűkölködtek; „sose felejtem el, egyszer a németek akkor sajtot adtak, mint egy autókerék, gyönyörűen gondoskodtak rólunk” – meséli.

Ott is atyafiságba keveredett a helybéli idősebb főjegyzővel, a községháza vendégszobájában lakott. A főjegyző magyarul jól tudó bunyevác segédje pedig már jó előre szólt, hogy álljanak készenlétben befogott lovakkal – s egy hajnalban tényleg kopogtatott, hogy siessenek, mert a szovjetek már közel járnak.

Hát aztán visszavonultak: gyalogmenetben megkerülték a Balatont. „Zircen időztünk egy-két hetet, aztán Vas megyében Répcelak mellett januártól március közepéig” – szerencséjére nagy ekhós szekér is járt a géhástiszti poszthoz, azon szállították a vételezett élelmiszert és a hadipénztárt, így ekkor még nem tapasztalta meg a hosszas gyalogmenet „áldásos” hatásait, ez majd csak később következett, hazafelé, s azon is túl…

A magyar pengővel sok mindent nem tudtak volna mit kezdeni, de az a megszállt országban sem ért már sokat, így kissé ki voltak szolgáltatva a németeknek; itt romeltakarítási munkákra fogták be a magyar munkászászlóalja maradékát, de élelmezték, megfizették őket.

„Egészen május 7-ig. Ekkor éppen az Enns folyó partján lévő Steyr városában voltunk, nagyon szép város volt” – emlékszik vissza Andor bácsi; akinek ha kicsit több szerencséje van ekkor, valószínűleg az amerikaiak fogságába esik, lévén ők a leendő szovjet megszállási övezetben laktak, a folyó jobboldalán, de dolgozni a baloldali, a leendő amerikai zóna területére jártak át egy raktárba.

Balszerencséjére a rossz oldalon volt, amikor lezárták a hidat. Páran megpróbáltak átúszni, ezekre a szovjetek lőttek is, így nem próbálkoztak meg sokan ezzel.

Andor bácsi hadifogságba esésének története merőban más, mint a megszokott, de hát az egész élete is más: nem volt benne se dráma, sem erőszak, a szovjetek rájuk se lőttek, egyszer csak megjelentek, „de nem volt ott már semmiféle ellenállás” – idézi fel, s azt is, hogy jó előre megszabadult eddigre már a pisztolyától. Az egész munkászászlóalj sem nyújtott valami harcias látványt, a zászlóaljparancsnok egy hetvenéves budafoki sváb paraszt bácsi, egy betegeskedő segédtisztje, meg ő maga alkották a „vezérkart”, volt ott pár őrkatona, meg a sok civil, egyenruhába bújtatott „lapátos katona” – sorolja. 

A fogságba eséssel kezdődött aztán a kacifántos gyalogmenet Steyrből Bécsen át több száz kilométeren át, egészen Celldömölkig, „májusban, gyönyörű szép idő volt” – Andor bácsi úgy mesél róla, mintha csak kirándulni kellett volna.

A legénység szétszéledt „csak én maradtam, meg a zászlóaljparancsnok, ketten, a többiek leléptek” , főként a dunántúliak kezdték a sort; Andornak nem volt hova. „Százszor elfogtak volna közben, amíg átvágok a fél országon”, mondja, civil ruhát sem volt könnyű szerezni, de olyanról is tud, akinek sikerült, s amikor az oroszok lemeszelték, a kincstári hosszú alsónadrágja buktatta le, hogy katona. 

Nagy őrzés nem volt ekkor, egy tiszt kísérte őket, Andor még egy levelet is fel tudott adni a postán útközben a szüleinek, hogy útban van hazafelé. Ekkor a sors megkínálta még egy egérúttal, ugyanis az új, Dálnoki Miklós Béla-féle, úgymond demokratikus hadsereg katonájával is összefutott, aki azt mondta neki, „hadapród úr, álljon be közénk, mert elviszik”, ő viszont nemet mondott, 

Celldömölknél azonban már komolyra fordultak a dolgok: szögesdrótos hadifogolytáborba kerültek, majd miután az öregeket elbocsátották, az akkor 25 éves Andort a többi munkaképes korúval együtt bevagonírozták, és megindították a Szovjetunió felé.

Ekkor találkozott hosszú időre utoljára a szüleivel, ugyanis Kiskőrösnél megállt a vonat, mert el kellett engedni egy másik szerelvényt; itt az egyik vasutas forgalmista tisztről kiderült, hogy Andor bácsi iskolatársa volt, s nem mellesleg a soltvadkerti állomásfőnök fia. Mozgásba lendültek a kerekek – nem csak a mozdonyé – s már Soltvadkertre nem csak üzenni tudott vele a szüleinek, de még beszélgetni is tudott velük egy kicsit, ugyanis az utóbb sehol soha meg nem álló vonat a szülővárosában megpihent. Ráadásul úgy, hogy a harminc vagonból éppen a fiatal hadifogolyé állt meg az állomással szemben, ahova civilek is odajuthattak. „A sors kegyeltje voltam! Odament az apám hozzám, odaengedték az őrök, kezet fogott velem, ami pénzem volt, odaadtam, beadott egy fél tábla szalonnát, kenyeret, bort. 

A vonat aztán továbbsiklott Magyarországon Romániáig, ott állt meg először, Ramnicu Sarat nevű városban, ott várták a hadifoglyok, hogy mi lesz a sorsuk.

Vagyis: melyik vonatra teszik őket, a széles nyomtávúra, ami Szibériát jelentette és a majdnem biztos halált a vékonydongájú fiatalnak, vagy a „normálisra”, ahogy fogalmaz Andor bácsi – akinek megint szerencséje volt, és Konstancába vonatoztatták. Itt még egy luxusgőzöst is kipróbálhattak, idézi fel ironikusan, mert hát hajóra rakták őket, és bezárták őket egy Transylvania nevű gőzös pincéjébe, csak reggel mehettek fel a fedélzetre. Akkor napozhattak, amennyit tetszett, ebéd és vacsora helyett is: két napig ugyanis nem kaptak enni; nem egy ember odaadta ami volt kis aranyát, jegygyűrűjét a román matrózoknak egy kis kenyérért.

Novorosziban szálltak ki, itt kaptak először némi ennivalót, majd vagonban folytatták az utat Szocsin át a Grúz SZSZK-ba, azon belül is Abháziába, egy Tkvarcseli nevű város mellé.

Persze ez is Szovjetunió volt, de messze nem Szibéria: kellemes volt a klíma, nem zárták össze őket köztörvényesekkel, nem dolgoztatták őket halálra, nem verték őket. A tábor többségét alkotó németek zuhanyzót is összeügyeskedtek, az élelem – híg vagy sűrű kása, vizes kenyér – és a családdal való kapcsolattartás hiánya volt a nyomor fő forrása. 

Néhány történet ugyanakkor rávilágít, mennyire igaza volt annak a katonaorvosnak, aki hetven évvel később azt mondta neki a Honvéd Kórházban: volt valaki az égben, aki vigyázott rá.

Az első talán, hogy „sosem törte magát össze a munkában”, ahogy fogalmaz. Eleinte senkit nem ismert, csak a szintén „karpaszományos” barátját, akivel együtt végezték a tisztiképzőt. „Egy este jött a barakkunkba egy ruszki, elvittek a parancsnokságra, nem tudtuk, akasztás, vagy mi lesz itten. Azt mondták tolmács útján, hogy mindent tudnak rólunk, hogy egyetemet végeztünk, én jogász, a barátom agrármérnök, tudják, hogy nem bírjuk a fizikai munkát, ők majd kiemelnek és elvisznek iskolába valahova, többet nem mondtak.” Gondolkodási időt kértek, osztottak-szoroztak: lehet, hogy valami szovjet egyetemre kell, hogy menjenek, négy-öt évig akár. Azzal az indokkal, hogy nem akarják a barátaikat otthagyni, visszautasították az ajánlatot – és ami csoda: „soha többet nem jöttek elő vele, retorzió sem ért minket” – meséli.

A fizikai munkától sikerült a lehető legtávolabb tartania magát. Egy kiszáradt folyómeder megtisztításánál csak a norma felét teljesítette, ő pedig derék Švejk módjára a vállát vonogatta: ennyi ereje volt. „Ezzel el volt intézve, nem volt belőle probléma, oda már nem vittek. Egy felvidéki magyar gyerek osztotta a munkát, neki mondtam, hogy ide már ne küldjön, mert nem szeretnek, mert nem dolgozom” – meséli derűsen. Volt hát pár hétig „háborús őr”, piros szalaggal és pálcát, vörös zászlóval a tábor körül kellett vigyázni az őrök helyett, hogy a magyarok el ne hagyják a tábort, na, nem mintha a németek után bárkinek lett volna kedve szökni, „ez arra volt jó, hogy nem kellett dolgoznom”.

A munkáért egyébként még egy kevéske pénzt is kaptak, abból tudtak a helyi boltban vásárolni is.

Volt, hogy a téglagyár-bővítés miatt talajmintát kellett vennie egy kolhozban kijelölt területről. Áhítattal az arcán meséli Andor bácsi: „a kukoricaszárak tövében szép nagy cirmos lóbab futott felfelé, mondom, engem nagyon érdekel ez a bab. Elővettem a másfél literes csajkát, kifejtettem bele a babot, hogy kisebb helyen elférjen”. Lebukott, jött az abház, majd egy kolhozmunkással, társadalmi tulajdon ellopása, megkárosítani a népgazdaságot főbenjáró bűn, Szibéria – Andor magára vállalt mindent, a kérdésre rákiabált a munkásra: „éhes vagyok”. Ez meghatotta a kolhozmunkást, mindent visszakapott, sőt, közölték vele, amíg itt dolgoznak, minden nap hazavihetnek egy csajkányi babot. „A konyhán sóban, vízben megfőztük, nagyon tápláló volt. 

Az is sokat lendített a helyzetén, hogy valamelyest megtanult oroszul; egy német-orosz nyelvkönyv és egy magyar-orosz tankönyv segítségével, amit egy grúz tiszttől kért el, akivel összebarátkozott. „Kétezer szót írtam ki, azzal gyönyörűen elboldogultam” – meséli.

Ugyancsak a sors kerül elő, amikor arra terelődik a szó, hogy azért más hadifoglyokhoz képest szerencsésebben alakult az élete, vagy hogy több olyan helyzet adódott, amikor vakmerőségéért az életével fizethetett volna. „Ez a sors, ha úgy tetszik, Isten” – mondja mindahányra. Mert a véletlen nem lehet. Az sem, hogy egyszer, amikor már németül és oroszul tudó munkafelügyelőként kísért egy csapat német foglyot dolgozni, akik vasúti villanyoszloptartó traverzeket cipeltek a hegyre. Andor bácsi ott egy abház kunyhóba bekopogtatott, és kért egy pohár tejet, a fiatal helybéli lány kabátkája egy hímzett magyar konyhai falvédő készült – ki tudja, ki és honnan zabrálta, mire idekerült. „A tizenhat éves abház lánynak az volt a blúzán, hogy »ez én konyhámban…«, eddig tudtam elolvasni”.

Az pedig főleg nem, hogy élve megúszta a nevezetes bakancstalplopást. Történt ugyanis, hogy a köves talajon szétment a bakancsa talpa, másikat persze nem adtak a táborlakóknak, szerezni se lehetett. „Zsiga bácsi, egy dömsödi ember dolgozott ott suszterként maszekba’, mondta, hogy menjek ki éjjel a vasútállomásra, ahol éppen világítóként dolgoztam, és vágjak ki egy darabot a síneken álló vagon vészféktömlőjéből, az jó lesz rá”.

Így is lett, Andor pedig éppen nagyban nyeszetelte a vastag gumit, azonban fél füllel hallgatózott, mert tudta, hogy orosz őrök járkálnak, hogy megakadályozzák az ehhez hasonló „szabotázst”, lévén

„Éppen vágom a tömlőt, s megálla  fegyveres orosz őr ott mellettem. tudtam, ez bíróság, Szibéria… kérdezi, mire kell ez nekem. Mondtam, ha így vágom, akkor cipőtalp. Az orosz így elgondolkodik, azt mondja: továris, nekem is vágj egyet!”. Itt már tényleg érezhető volt a sors keze. „Hogy miért éppen az én vagonomhoz jött ez a lukastalpú bakancsos őr – emiatt tizenöt év szibériai kényszermunkától menekültem meg. Hát micsoda mázli ez, hogy fontosabb volt neki a bakancs, mint az őrség, a sors küldte!”

Ugyanakkor megrázó dolgokat is mesél nekünk: például amikor beparancsolták rabtársával együtt egy furgonba úgymond rendkívüli munkára – egy halott német katona feküdt ott – és kivitték őket a táborból. „Hadifogolynak nem jár temető. Ott ásatta meg velünk csákánnyal-lapáttal az őr a köves talajban a másfél méter mély sírt, de addigra a test megmerevedett be kellett mellé mászni, hogy valahogy beférjen. Utána bekapartuk és kész, és azt gondoltam: ennyi egy emberélet. A családja pedig sosem fogja megtudni, hogy itt fekszik eltemetve” – emlékszik vissza borzongással.

A lakosságnak persze volt temetője, ami egy szempontból volt kimondottan emlékezetes Andor bácsinak. „Szerettem csavarogni, akkor már nagyjából megtanultam oroszul, éppen a temetőnél csavarogtam, ott volt egy sír leterítve, és szokása volt a helyi abházoknak megemlékezésnél enni, meg volt terítve, tele volt az kajával. Odaintettek, hogy továris, gyere, egyél, sült hús meg mindenféle. Amennyit csak tudtam, annyit ettem.” 

Végül 1947. augusztus 31-én bevagonírozták és a romániai Foksányon keresztül hazavitték Hajdúszoboszlóig. Itt következett a hadirokkantakat ellátó Honvéd és Hadifogoly üdülő, s egy újabb, jellemző Andor-bácsis történet.

„Ott nem valami szívesen fogadtak, mert bejelentés nélkül mentem, és Fülöp Antal, aki a hadirokkantkórházat vezette,

Gondoskodott róla, annyira jól gondoskodott róla, hogy két hónapig ottmaradtam, mert jó barátságba kerültem vele később”.

Itt jó dolga volt; „azonnal átvitt a fürdőorvoshoz, Grósz Péter bácsi, áldom az öreget, azt mondta, én itt embert csinálok magából, mindenféle kezelés, masszírozástól kezdve mindent csinált velem, október 27-től december 22-ig a kezelése alatt álltam. S mielőtt elengedett, azt mondta, hadirokkantot csinál belőlem, összehívatta a bizottságot, és ötödik kategóriájú hadirokkanttá nyilvánítottak, véglegesen 1947. december 9-én”.

Mindenesetre Andor – immár Mohos vezetéknévvel – 1948. januárjától aztán már ismét az agrártárcánál dolgozott. „Semmit nem kérdeztek. Kineveztek kilencedik járadékosztályos soros számvizsgálónak, beosztottak, semmiféle politika nem volt. Politikáról szó se esett, fel se merült, párttag sem voltam, nem is győzködtek vele”. Később Erdei Ferenc „padlássöprő” földművelésügyi miniszterrel volt egy afférja, ahogy fogalmaz, mert az egyik helyi helyi traktoristaképzőben túl hamar a végére értek a kiutalt pénznek, és őt hibáztatták. „Ha akkor a felettesem úgy dönt, hogy politikai ügyet csinál belőle, és elmeszel, mehettem volna Recskre. Ezt tíz évvel később mondta csak el” – emlékszik vissza az idős úr.

Kuláknak sem minősítették, mert addigra már a földjeit a nagyapja szétosztott a három testvér között, akik éppen a téesznek adták bérbe, vagyis nem lehettek „kizsákmányolók”; „Ezt megúsztam” – mondja derűsen. Azért az árnyéka megsuhintotta; „amikor később a kezembe került az a sok személyzeti irat, benne az aktámmal a minisztériumból, rá volt írva az aktámra, hogy kuláklista, egy kérdőjellel”, de két levélben igazolták. Persze a földet később fel kellett ajánlani ingyen a megyei téesznek 1953-ban, magyarán államosították, de legalább a kulákbélyeget nem kapták meg – meséli. 

A politikától mindenkor is bölcsen távol tartották magukat, az előnyeit viszont ügyesen a javukra fordították a parlamenti munkahelynek: előbb egy József Attila lakótelepi kétszobás bérlakást kaptak használatra, majd Andor meggyőzte a feleségét, hogy pályázzanak meg egy öröklakást, s ez is sikerült. Az ’56-os eseményeket elkerülték, Andor a jogászdiploma mellé megszerezte az államtudományit is.

Megjárta az állami vakcinagyárat, majd a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetnél lett jogtanácsos, innen ment nyugdíjba még 1983-ban részben, 2003-ban teljesen. Feleségével 2011-ben költöztek be a kútvölgyi úti idősek otthonába, ahol Andor bácsi a mai napig él.

Bár nyilvánosan azóta sem politizált, a hivatalosan nyugdíjas főhadnagyi ragban lévő Mohos Andor bácsi a rendszerváltásnál segített kiharcolni magának és volt fogolytársainak a megfelelő hadigondozási ellátást, s az Alkotmánybíróságon támadta meg például azt a Sólyom László által aláírt törvényt, melyben az ötödik járadékosztálynak – vagyis többek között neki – nem adtak emelést. 

Fia az osztrák határ mellett lakik, két unokája van, a kisebbik, a lány most érettségizik, a nagyobb fiú pedig most lett építőmérnök a BME-n.

Andor bácsi pedig a mai napig nagyon jó karban van, egyetlen szomorúsága, hogy a szürkehályogja miatt nem tud már olvasni; „meg akarták műteni fiatalabb koromban, amikor még csak kilencvennyolc éves voltam” – viccelődik – „akkor még nem tudtam, hogy ilyen sokáig itt leszek még”.