Isten veled, Imre atya!

Meghalt Imre atya. Harcos ember volt, az értékek világában nem ismert alkut. Ha nem mondta volna saját magáról, akkor is tudtuk. Keménység és határozottság, mégis keresztényi alázat és állandó szolgálat – mindez röviden elmondható a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítójáról. Bár ez sem kevés, Istennek hála, sokkal több is. Hiszen Imre atya elképesztően aktív és tartalmas életutat járt be.

Egy kistelepülésen, Győrzámolyban született 1940. június 4-én, a győri bencéseknél döntötte el, papnak készült, 1963 felszentelték. Öt évvel később már a Ferenciek téri Alkantarai Szent Péter templomban prédikált, ami a visszaemlékezések szerint ilyenkor zsúfolásig megtelt. Leginkább fiatalokkal. A Kádár-rezsim természetesen ezt nem díjazta,

Pályafutásának következő állomása a zugligeti Szent Család plébániatemplom volt. „Százak által látogatott hittanóráin azt tanította, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat, a templom falain kívül a mindennapokban is meg kell élni hitünket” – írja róla a halálhírt közlő szeretetszolgálat. Imre atya krisztusi tanítása ma is érvényes, nehezen teljesíthető küldetés – akkor ez egzisztenciális kockázattal is járt. A templom előtt gyakran parkoltak a szolgálatok „járőrei”. Figyeltek.

Ebből az elköteleződésből jött létre az az önkéntes hálózat, ami az 1989-ben megalapított Magyar Máltai Szeretetszolgálat magját adta. S ebből következett, hogy amikor a plébánia kapuját megnyitotta a kelet-német menekültek ezrei előtt, bőven akadtak, akik ebben a történelmi tettben a társai lehettek.

Ez lett a korabeli Európa legnagyobb humanitárius akciója, aminek keretében összesen 48 ezer menekültet sikerült befogadni. Maga a velünk élő történelem. Miközben a Szovjetunió kezdett végre összeomlani, egy egyszerű katolikus pap és hívő közössége megmutatta az egész világnak a keresztény aktivizmus, s egyúttal a magyarok bátorságának legszebb arcát: kockázatvállalás, szolgálat, állhatatosság és persze a rá mindig jellemző elképesztő munkabírás és kreativitás.

„Testesítsd meg mindazt, amit tanítasz, de csak azt tanítsd, amit megtestesítesz” – fogalmazott tavalyi gyémántmiséjén Vecsei Miklós, a szeretetszolgálat alelnöke. Tűpontos.

Imre atyának már csak a rendszerváltozás idején betöltött szerepe miatt is a történelemkönyvek oldalain a helye, de ő – mondjuk úgy - nem érte be ennyivel. A romániai forradalom alatt segélyszállítmányokat juttatott el a szükséget szenvedő településekre, a délszláv háború idején kórházi osztályokat, bentlakásos intézményeket és nagy számú civil lakosságot menekített át Magyarországra az általa vezetett, önkéntesek százait mozgósító csoport, ami mára a legnagyobb ilyen szervezet lett hazánkban.

Később, a plébánosi évtizedek után lényegében újraalapította a nagy múltú Betegápoló Irgalmasrendet, kórházat gründolt, visszavonultságában is folytatta a munkát. Sőt. Mintha energiája sosem apadt volna, folyamatosan dolgozott és utazott, ha kellett.

Imre atya emellett kőkemény kritikusa volt a nyugati világ vallástalanodásának és értékvesztésének. Egy alkalommal így fogalmazott a Mandinernek: 

Sajnos ez igaz a mi térségünkre is. Ez korunk rákfenéje. Ezzel ellenkezve a megmaradásunk zálogát jelentő örökséget vissza kell hozni a társadalom életébe.”

Nekem azonban Imre atya mégsem (csupán) a történelmet formáló személyiség, hanem az ember, aki csecsemőként a keresztvíz alá tartott, aki a hittanórákon személyes példamutatásán keresztül is bölcsen magyarázta a keresztény hit, a megbocsájtó szeretet lényegét, s beszélt a halálon túli örök életről, aki együtt ünnepelt húsvéthétfőn a közösséghez tartozó családok tömegeivel a Budakeszi Vadaspark melletti réten, aki lebilincselő prédikációival szinte lenyűgözött bennünket a szentmiséken. S aki később is mindig érdeklődött szüleim és családom felől, jelezve, pásztorként sosem feledkezett el a reá bízott nyájról.

Isten veled, Imre atya!