Lánczi András: Kárörvendők és gyilkos hajlamúak biztosan szívesen hallgatták az EP legutóbbi úgynevezett vitáját

(Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton)

A szerző filozófus

Minden emberi közösség annyi feszültséget, ellentétet halmoz fel viszonylag rövid idő alatt, hogy valamilyen módon rendre le kell vezetni, különben kaotikus körülmények között felbomlik a közösség. A sokak által csodált antik Athénban évente egy férfit és egy nőt a csúnyaságuk vagy más rossz tulajdonságuk miatt meghurcoltak, nyilvánosan megszégyenítettek, kizártak a közösségből, és gyakran halálra köveztek. Ők voltak a bűnbakok. Hasonló rituálék zajlottak más görög városállamokban is. A bűnbakképzés mindig egy közösség kudarcának a közvetett elismerése. Nemcsak a történelem, de az európai szellemi hagyaték is tele van a bűnbakképzés eseteivel a mítoszoktól kezdve a népmeséken és a Biblián át a politikai gyakorlatig. Bogárdi Szabó István egyik igehirdetése során ezt mondta a bűnbak­képzésről: „mióta világ a világ, és mióta az emberi közösségek küszködnek a rosszal, a gonosszal, a zűrzavarral, ez az intézmény nemcsak vallási keretben, sőt a legkevésbé vallásos keretben, hanem leginkább közéletileg, politikailag, történelmileg, társadalmilag működik. Minden napra, minden hétre, minden hónapra, minden történelmi korszakra jut bűnbak.”

De mi van akkor, ha az ember maga válik bűnbakká? Kárörvendők és gyilkos hajlamúak biztosan szívesen hallgatták az Európai Parlament legutóbbi úgynevezett vitáját. A nyilvános megszégyenítésnek hosszú története van a fizikaitól a lelki kirekesztésig. Ahogy a „progresszívok” mondanák: no de ilyet a 21. században?! Mi több, az európai demokrácia állítólagos fellegvárában? Amit láttunk és hallottunk, az inkább az európai civilizáció végét vallók érvkészletét bővítette. Amikor a politikai ellenfelemet gyilkosnak nevezem, akkor ott már nincs helye vitának vagy érveknek. Az ilyen mai barbároknak el kellene tűnniük a modern magánélet ködös magányában. Mert több hozzászóló is a semmi küldöttje volt, szereplésük az európai szellem, integráció, kultúra, a racionalitás megcsúfolása. Ha valaki támogatni szeretné az európai eszmét, annak most erősen össze kell szednie magát.

Európának jelenleg fizikai valósága van, eszmei aligha. Mit hozott az európai eszme – amelynek része az EU is – az európai ember életébe? Először is, hogy egymás között nem háborúzunk. Most itt van az orosz–ukrán háború, ami – ha nem realista módon kezelik az úgynevezett európai vezetők és az Egyesült Államok – az európai civilizáció fizikai végét is jelentheti. Másodszor, ha az európai eszme ideológiai torzításokon alapul, azaz nem a valóság, az embertől független rend törvényeit veszi figyelembe, akkor az európaiak elvesztik az emberi élet értelméről való észszerű beszéd képességét. Harmadszor, a gazdasági szükségleteket az európai integráció révén sokkal biztosabban és sokkal magasabb szinten elégíthetjük ki, ugyanakkor a gazdasági fejlődésnek nincs megváltó ereje. Negyedszer, a jó élet nemcsak az emberi racionalitás kiszámítható eredménye, hanem a hité is. Ötödször, az egyén nem lehet a közösség (állam) szolgája, hanem csakis a saját morális erőfeszítései révén válhat boldoggá. Hatodszor, a véleménynyilvánítás mindenki számára negatív következmény nélkül lehetséges, de nem kötelező. Hetedszer, a nemzeti szuverenitás nem vonható kétségbe.

Ha így folytatódnak a dolgok, akkor az európai ember hamarosan a spártai perioikoszok sorsára juthat, azaz „körüllakóvá” válik, egy birodalmi központ körüli lakóvá, elveszítve önmaga irányításának szabadságát. A bosszú az egyik legnagyobb szenvedély, amely az emberi lelket képes akár élethosszig fogva tartani. Politikai ügyekben különösen gyakori, hogy egy-egy cselekedet vagy döntés magyarázatát a bosszúállás vágyában találjuk meg. Épp itt az ideje, hogy a bosszúállás jogát visszaadjuk Istennek.