Szilárd alapokon áll a konzervatív oktatás, de a részletekben flexibilis – az MCC-ben vitáztak a szakértők!

Nyitókép: MCC / Gyurkovits Tamás

Az első kérdésre, ami arra vonatkozott, hogy miért van egyre több tanulási nehézséggel küzdő gyermek, Gyarmathy a neurodiverzitásra hívta fel a figyelmet. Mint a szakértő kifejtette, a mai gyerekek mások, mint a régi gyerekek, számos szempontból másképp fejlődik az agyuk. „Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a gyerekekkel baj van, hanem azt, hogy mindig is különböznek egymástól a gyerekek. A fejlődésüket megváltoztatja a környezet, az oktatás nem mindig tud ezzel mit kezdeni.”

A kutató azt helyezte a fókuszba, hogy a korábbi gyerekekhez képest már megváltozott agyi fejlődésű vagy agyi működésű gyerekek igényeihez kellene szabni az oktatást. Elmondása szerint az agy működésének módosulását az ipari szennyezés, a városi szennyezés, a különböző vegyi anyagok okozzák, amelyek megváltoztatják az idegrendszer fejlődését. 

Setényi óvatosságra intett és hazai/nemzetközi statisztikákkal árnyalta a problémás gyerekek fogalmi keretét. Elmondta, hogy a valóban sérült gyerekek aránya alig változik és a „figyelem, tanulás vagy magatartásproblémás” tanulók csoportja növekszik gyorsan, ami elsősorban nem pszichikai hanem szociológiai jelenség.

Józan feltételezés, hogy felnövés – elkerülhetetlen – problématömegének pszichikai tolmácsolásáról és medikalizációjéról van inkább szó. Utalt Frank Füredi ezirányú írásaira is (például Minél több a pszichológus, annál több a beteg ember c. cikkére, melyet a Mandiner is szemlézett – A szerk.). 

A külső veszélyekkel kapcsolatban is történeti megközelítéssel szállt vitában Gyarmati elképzelésével: London példáját említette, ahol a XIX. században a gyerekek az utcán tengődtek, hatalmas volt a légszennyezettség, nem volt iható víz stb. Mint a szakértő kifejtette, a statisztikák alapján lehetséges egy szkeptikus álláspont is, hiszen a történelmi példák azt mutatják, hogy ezek a problémák nem feltétlenül most keletkeztek, korábbi példák is idézhetők ezekre a problémákra. 

Setényi felhívta a figyelmet, hogy az okatókat lassan leváltják a pszichológusok: a pszichológia lett az oktatásról szóló diskurzus fő nyelve, aminek előnye, hogy érzékenyebb, gyerekközpontúbbak lettek a párbeszédek, hátránya viszont, hogy az egyénre koncentrálnak. Ha mindenkinek külön-külön akarunk segíteni, az atomizálja a közösséget és rombolja a társadalmat.

Az ésszerűen, közpénzből működtetett gépezet nem is tud más lenni, mint ami: ez a közoktatás. Márpedig 

A közös tanulás egyben egy bizonyos szűrőt is jelent, amely mentén elválik, idővel ki, milyen szerepet tud ellátni a társadalomban.

Gyarmathy arra is utalt, hogy a rengeteg digitális eszköz, a sok információ megváltoztatja az agy működését. Régen kétféle kenyér volt, most pedig annyi fajta, hogy a gyerek felfogni sem tudja. Gyarmathy úgy véli, hogy az oktatásnak ehhez alkalmazkodnia kell. Setényi erre úgy felelt, hogy az oktatást nem lehet a gyerekek „kedélye” szerint alakítani.

Mindig fel kell készülni arra, hogy lesz ütközés az iskolai kánon és a „mindenkori külvilág impulzusai” között, de ez a fajta ütközés nem feltétlenül rossz dolog. Setényi szerint a tradicionális értékrendszerben a figyelem és az elmélyülés központi érték, tehát ha kritikátlanul alkalmazkodunk a digitális környezethez, annak a végeredménye a „multitasking” lesz, „ami egy katasztrófa”, mivel „a multitasking a túlélésért küzdő vadállatok létformája és nem a katedrálisépítő emberé.” 

Setényi úgy véli, hogy a fentiek elkerülésére már a családban jó lépéseket kell tenni. A jól működő család az, ahol van ebédlőasztal, és a család együtt ül étkezéskor. A figyelmet nem szabad szétszórni, ilyenkor arra van szükség, hogy mindenki egymásra figyeljen és koncentráltan legyen jelen. Ezt nem szabad elengedni, mert akkor az egész rendszer szétesik.

Setényi szerint az óvodában, alsó tagozat szintjén lehet teret nyitni egyéni utaknak, lehet némi friss levegőt engedni a rendszerbe, ebben van észszerűség. De a közoktatásnak felső tagozaton a korosztálynak megfelelő követelményrendszer kell.

Ha a szülők nem hisznek a versenyalapú életfelfogásban, elvihetik a gyereket Waldorf- vagy Montessori-rendszeren alapuló iskolákba, de a gyerekeknek ettől még meg kell felelniük a versenyalapú társadalomban, és kérdéses, hogy erre ezek az iskolák mennyire készítik fel őket. Gyarmathy egyetértett abban, hogy a kulcs az óvoda és az alsó tagozat.

A szakértők egyetértettek abban, hogy az integrációs-inklúziós gyakorlat egy ideológiai késztetésből született, és hogy a szegregáció tiltása és az integráció kiterjesztése nem hozta meg a várt eredményeket. De Gyarmathy továbbmenve megkérdőjelezte a pedagógus, mint a tudást átadó személy szerepét. Mint elmondta, a tudást manapság a gyerekek azonnal megszerzik az interneten, és egymástól is képesek tanulni, így a hagyományos oktatási keret felbontható.

Azzal azonban adós maradt, hogy a meglévő keret helyet újra tegyen javaslatot. Setényi a konzervatívabb álláspontot képviselve nem tartotta jó ötletnek, hogy a következő nemzedéket kitegyük a teljes keretrendszert és közszolgáltatást bedöntő „társadalmi kísérletezésnek”.