Ne féljetek, nélkületek nincs semmijük!

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás

„Egy sportolócsapat tagjai írtak, álnéven. Akkor lett elegük, amikor a vezetőedzőjük többüket molesztálta egy egyesületi eseményen. Annyira rettegnek, hogy álprofilról is a várost merték csak megnevezni, a sportágat nem. Aztán, mire válaszoltam volna, törölték a fiókot. Képernyőképeim vannak, azokat nyilván nem osztom meg, így kénytelen az olvasó bemondásra elhinni (vagy nem), hogy kaptam ilyet, ahogy én is feltételezem, hogy nem átverés a levél. Amin azóta rágom magam, mert mit is lehetne tenni? Hogy üzenhetnék nekik? És azoknak, akik hasonló helyzetben vannak? Legfeljebb itt, így tudok.

Értem a félelmet, de ilyen esetben nem tartom jó tanácsadónak. Mert nem tud pozitív mérleget csinálni. A helyzet vagy rosszabb lesz vagy ugyanilyen, magától megváltozni nem fog. Ha a sportolók nem törlik a fiókot, megírtam volna nekik, hogy ha nem állnak bele – akár nyilvánosan -, nem lesz változás, de ha többen elmondják ugyanazt, nehéz lesz rajtuk fogást találni. Elmondtam volna, hogy tehetnek feljelentést zaklatásért a rendőrségen csoportosan, hogy a szakág szövetségi elnökénél is tegyenek bejelentést, persze nem feledve, hogy ha ő is cinkos, ez nem életbiztosítás. Viszont fontos, hogy legyen hivatalos nyoma a panaszuknak. De ha mind felállnak, ultimátumot adnak, még mindig az járhat a leginkább eredménnyel.

Bele sem merek gondolni – persze muszáj -, hány (profi vagy amatőr) sportoló élhet így. És nem, varázsütésre nincs változás. Egy cinkos rendszert csak megdönteni lehet. Ahhoz sokan kellenek. Össze kell állni. Kell egy platform, egy biztonságos tér. Felület, ahol a visszaéléseket az is jelezni tudja, aki ennyire fél.

A kívülállóknak pedig látni kell a már-már irracionális, (érthetően) szinte paranoid jegyeket mutató rettegést, a konkrét egzisztenciális szorongást és tanácstalanságot. De hiába igyekszünk, kívülről nem érthetjük meg teljesen, milyen helyzetben vannak azok a sportolók, akik évtizedig tűrnek. Hogy miért tűrnek. Miért hallgatnak. Kívülről egyet tehetünk: meg kell őket erősítenünk.

Hogy nélkülük nincs sport, ahogy színész nélkül nincs színház, se zenész nélkül hangverseny. Nem, még csak nem igaz, hogy százan állnak sorba a helyükért, nem pótolhatóak a válogatott tehetségek. Egy-egy talán, mind nem. Ahogy egy-egy hangot el lehet hallgattatni, de egy kórust már jóval nehezebb.

Ne féljetek. Nélkületek nincs semmijük.”