Meghaladta a valóság abszurditása, amit az irodalom még képes kitalálni

„Amikor a munkásságáról esik szó, akkor az egyik, ha nem a leggyakrabban emlegetett témakör a nyelv és a nyelvhasználat. Ahogy a nyelvvel szeret bánni, viszi az abszurd témák felé, vagy ezek a furcsa, szabálytalan szeletei érdeklik a világnak, és ehhez a ritmusából kissé kibillent, szabálytalan nyelvhasználat passzol?

Úgy érti, a tyúk vagy a tojás? Nehéz erre válaszolni, de ha kell, akkor inkább a nyelv a prioritás. Bármilyen nyelvi szokatlanság vagy éppen képtelenség egymás mellé állítva előbb-utóbb megtalálja a valóságban a párját. Az esernyőjét meg a varrógépét a boncasztalon. A valóság abszurditását, vagy épp brutalitását nincs olyan művészet, ami überelni tudná. Persze, az ember megpróbál lehajolni és a lába között hátranézni, ahogy Örkény definiálja a groteszket, de ez nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal így közlekedik, ezt vadássza, erre figyel állandóan. A szemem, képzavarral élve, rááll a tótágasra, a képtelen, az abszurd úgyis megtalál. Nem szoktam lejegyezni, még konkrét, utcán hallott mondatot is ritkán. Ki így, ki úgy dolgozik, nekem egyszerűbb, ha kitalálom.

(…) na, most nyilván nem volt nehéz meglátni a szövegben a valóságot, de ha nagyon akartam, olvashattam puszta galamb-abszurdként is, vagy mint az előbb fogalmazott, lehetett szűz olvasója a könyvnek. Mostanra viszont, mintha a lehetősége is eltűnt volna annak, hogy még akár egy erősen közéleti tárgyú szöveget is többféleképpen olvashassunk, mert jobbára az van leírva, ami van. Nincs abszurd helyette, nem mondja azt se a szerző, se az olvasó, hogy csak álmodom.

Meghaladta a valóság abszurditása, amit az irodalom még képes kitalálni. A Hősöm terével kapcsolatban akkor is, most is azt gondolom, a legnagyobb baja az, hogy túlságosan parabola lett. Nem bánom, de attól még így van. Annyira világos volt, hogy kikről, miről beszélek, hogy ehhez képest ez a kacifántos, abszurd történet, tényleg csak rátét volt.

Kikről van szó? Azokról, akik most már szinte emberemlékezet óta hatalmon vannak, és még hatalmon is lesznek jó sokáig. A Magyar meséket az ÉS-ben azért hagytam abba, mert beláttam, nem kell karikíroznom valamit, és a túlzás által rámutatnom a hülyeségre, a dölyfös magabízásra és így tovább, a meztelen királyságra, hisz önjogon, maguktól is annyira hülyék, hogy nincs mire rámutatni. Legutóbb, amit Kövér meg Bencsik a svédekről összehordtak, azt talán le sem írtam volna a Magyar mesékben, mert azt gondoltam volna, hogy ez még egy mesében is sok.

Beláttam, a valóság úgy, ahogy van, abszurdabb, mint bármi, amit egy ilyen magyabszurd keretében ki tudok találni. A karikatúrán nincs mit karikírozni, elég a megtörtént eseményeket rögzíteni a maguk kendőzetlen, kivagyi, erőszakos ostobaságában. Érdekes, amit mond, hogy kikopott minden egyéb olvasat a Hősöm tere mögül. Igen, hiszen a színtiszta demagógia, a kendőzetlen populizmus lett a NER valósága. Gondoljon bele, miket beszél a könyvben Tubica Cézár? Hát ugyanazt, amit most naponta mondanak a parlamentben, a lakájmédiában. Nincs ebben, nem volt ebben különösebb váteszség, mert ha huszonhárom éve nem is ez volt a standard politikai közbeszéd, a széljobb, ami most közép lett, már akkor is így beszélt. Csak akkor még megütközést keltett, még nem volt comme il faut, mostanra meg az lett. Így kell beszélni, mert a vezér is így beszél, így sejtet, így gondol.”

Nyitókép: MTI/Mónus Márton