Lánczi András: Hogy Ádám és Éva milyen nyelvet beszélt, az fontosabb kérdés, mint amennyi figyelmet szentelünk neki

Még egy-két technológiai fejlesztés, és hamarosan leépülnek vagy meggyengülnek az ember képességei és készségei. Amikor az ember beült az autóba, egyre többen lettek elhízottak; amióta megjelent az internet, az ember hajlamos összetéveszteni az információt a tudással; amióta mindenhol képek irányítanak, velük dolgozunk, képek szórakoztatnak, eltűnt a színvonalas fogalmi gondolkodás iránti igény; amikor a mesterséges intelligencia uralkodóvá válik, akkor beteljesedik a nemzeti nyelvek sorsa. Minden, az ember életét megkönnyítő eszköz bevezetését mérlegelni kellene, ahogy Platón már körvonalazta:

Az ember lebeszélhetetlenül Istenné akar válni. Ez a lehetőség egyenesen elbódította a modern embert. De bármilyen magasra tör is, bármit tesz is, kétértelmű marad, egyedül az emberi racionalitás és a valami nagyobb vagy teljesebb előtti alázat billentheti jó irányba. Jó az, ami életben tartja nem az egyes embert, hanem végső soron az emberiséget.

Hogy Isten büntetése-e az egységes nyelv össze­zavarása, ahogy Mózes erről beszámol (1Móz 11), vagy annak a jele, hogy a sokféleség az ember eredeti és örök állapota, amely egyáltalán lehetővé teszi a strukturált rendet, fontosabb kérdés, mint amennyi figyelmet szentelünk neki. Hogy Ádám és Éva milyen nyelvet beszélt, arra nézve csak spekulációk vannak, de hogy kellett ilyen nyelvnek lennie, azt az összezavarás aktusából következtethetjük ki.

Isten ezt nem nézhette tétlenül, a bábeli nyelvzavar a hübrisz büntetésének egyik gyönyörű kifejezése. A modern világ eleve Istenné akarja tenni az embert, aki előbb megölte az Istent, majd sok-sok bábeli tornyot emelt – ténylegeset és szimbolikusat –, s közben folyamatosan igyekszik egy világnyelvet kialakítani. Mindannyian az amerikai birodalomban élünk, mára az angol afféle nyelveken átívelő világnyelvvé vált. Vannak nemzeti és egyéb nyelvek, de ha valaki be akar csatlakozni politikai, gazdasági és tudományos világfolyamatokba, akkor muszáj valami­féle angol nyelven érintkeznie.

Hogyan viszonyul mindez a nem globalizált nyelvekhez? Különös, ahogy a magyar kormánypolitika nemzetépítési szándékai és az azokkal szembemenő mindennapi nyelvhasználati szokások állandó konfliktusban vannak.

Már nemcsak az üzleti életben, hanem a fiatalok körében is valamiféle kevert magyar–angol nyelven beszélnek sokan. Ez majd megoldja magát mindaddig, amíg a többség nem beszél angolul. Viszont a felsőoktatásban már nagyobb a kísértés: áttérni az angol nyelvűségre?! Praktikus érvek szólhatnak emellett, eszmei és politikai okok viszont ellene. 1926-ban Kornis Gyula az egyik, a magyar filozófia fejlődéséről szóló akadémiai előadásában azt mondta: „Hogy milyen súlyos feladat volt száz évvel ezelőtt magyarul philosophálni, annak bizonyságára csak néhány példát iktatok ide, egy pár alapvető philosophiai fogalmat […]. A conceptus: fogás, fogat, elmefogás, észfogás, észfogat, képzet, képzelet, megfogás, megfogat, fogony, fogalom, értemény, gondolat összefogás.” Vagy itt van az individuum magyarítására ajánlott néhány szó: „egylek, egyded, egyed, különel, különy, magány, önnözet, eggyedmény, eggyed, egymi, egyraiság, rideg személy, rideg való, egyén.” A próbálkozásokon átüt, hogy a gondolkodás és a fogalmak (conceptus) mennyire össze vannak fonódva, hogy a valóságot képesek legyünk fogalmilag megragadni – az anyanyelvünkön.

A szerző filozófus.