Állóháborút folytatunk a pánik ellen – Birkás-Kováts Dezső pszichiáter a Mandinernek

Mitől jött ennyire „divatba” a pánikbetegség témája mostanában?

Nem divatnak nevezném, inkább csak ma többen mernek beszélnek róla, mint azelőtt, ugyanis az emberek egyre kevésbé érzik szégyennek azt, hogy a legváratlanabb helyzetekben rosszul lehetnek, szoronghatnak vagy félhetnek.

Régen neurózisként vagy hisztériaként diagnosztizálták ezt a jelenséget.

Napjainkban divat azt gondolni, hogy életünk számos folyamatát képesek vagyunk tudatosan kontrollálni. „Fejnehezek” vagyunk, mivel úgy véljük, hogy az eszünkkel majdnem mindent irányítás alatt tudunk tartani, holott ez nem így van. Az ókori görögök ezt hübrisznek, elbizakodottságnak tartották volna, hiszen az életünk tele van váratlan eseményekkel, amelyekhez meg kell tanulnunk szakadatlanul alkalmazkodni. Ahogyan Sir Bertrand Russel megfogalmazta, „a kozmikus istentelenség korában élünk”.

Mitől szorongunk ennyire?

Mindazok a tapasztalataink és megérzéseink, amelyek kétségbe vonják a fejből történő irányításunk hatalmát, félelemmel és szorongással töltenek el bennünket. Az is probléma, hogy sokkal inkább fókuszálunk tudatos céljainkra, mint a lelkünk, testünk és szellemünk szükségleteire, határaira, természetes emberi korlátainkra. Kiskorunktól fogva azt halljuk, hogy fejben dől el minden. Ennek a féligazságnak az az eredménye, hogy kizárjuk és nem észleljük a szervezetünk jelzéseit, amelynek elsődleges következménye a szorongás, a pánik vagy/és a depresszió megjelenése. Amikor az emberek hirtelen egy új, szokatlan és kellemetlen élménnyel találkoznak, akkor megijednek, és nyomban igyekeznek kiszorítani az addig megszokott életükből. A folyamat öngerjesztésbe megy át, ugyanis a kizárt feszültség a legváratlanabb helyzetekben dörömböl majd az ajtajukon. Akár egy hívatlan látogató, aki addig nem hajlandó távozni, amíg el nem mondhatta, hogy mi járatban is van. Ekképp tehát nem lehet megszabadulni a pániktól.

Akkor hogyan lehet mégis?

Meg kell ismerkednünk a félelmünk természetével, mondanivalójával. Mivel kizárni nem tudjuk, ezért jobb közel engedni magunkhoz. Tehát semmiképp sem célravezető küzdeni a félelmeink ellen, inkább az energiájukat kell felhasználni és átalakítani magunkban valami jóra. Aki hitelesen tud másoknak segíteni, annak már meg kellett tapasztalnia önmagán és másokon, hogy

Ez a folyamat sosem egyszerű, hiszen ki hívná be kapásból a saját vélt ellenségét, hogy önszántából időt töltsön vele? A félelmeinkre és fájdalmainkra keserű orvosságként érdemes tekintenünk, ugyanis tanulhatunk belőlük.

Mondjon erre egy személyes példát!

Egy fiatal apát az a kényszergondolat kínozta, hogy elveszti a kontrollt és váratlanul kiugrik az ablakon. Úgy gondolta, hogy minden percben kötelessége az újszülött gyereke és a felesége mellett lennie, akármilyen fáradt és feszült is. Amikor rákérdeztem arra, hogy nem lenne-e kedve otthonról leugrani egy kicsit mozogni, elmondta, hogy régebben hetente kétszer focizott a barátaival, de ezt nem merte felhozni otthon, mert nem érezte volna korrektnek. Miután a közös munkánk eredményeképpen rájött arra, hogy a kényszergondolat nem öngyilkosságra késztette, hanem a saját szükségleteit jelezte (jelen esetben azt, hogy olykor leugorhasson otthonról sportolni egyedül), azt is megfogalmazta, hogy a feleségével is szeretne kettesben elugrani ide-oda, mert ez mindenkinek jót tenne.

De van-e általános recept mindehhez?

Általános recept nincs. Nem írom elő, hogy pontosan ki mit tegyen, mert nem hiszek ebben a módszerben. Léteznek bizonyos szabályok, mint például az, hogy a félelmeink elől nem futni kell, hanem megismerni őket. Ahány ember, annyi módja van a gyógyulásnak, mert önmaga szükségleteit mindenki maga ismeri. Aki eljön hozzám, egy jó kedélyű és életteli interakcióra számíthat, melynek ő szabja meg a tempóját. Én a magam részéről az erőforrások felderítésében vagyok aktív, mert ezek biztosítják a gyógyulást. Minden embernek másképp esik jól a változás, ezért mindenkire egyénileg kell ráhangolódni, hogy segíthessünk rajta. Olyan az orvos, mint egy úri szabó. Komolyan veszem Albert Schweitzert, aki szerint mindannyiunknak van egy a „belső orvosa”. A mi feladatunk az, hogy felvegyük vele a kapcsolatot és hallgassunk rá. Ha megtanulunk vele együttműködni és megfogadjuk a tanácsait, akkor meggyógyulunk.

Mi tartja fenn az emberekben a pánikot?

Az, hogy menekülünk előle, tartunk tőle és állóháborút folytatunk ellene és így soha nem ismerjük meg. Minél jobban megijedünk a saját félelmeinktől, annál erősebbé válnak és emiatt még inkább megijedünk tőlük. Ezt hívjuk pániknak. Sokan évtizedeken át fenntartják az ördögi kört, amely megkeseríti az életüket. Az elkerülés tovább súlyosbítja ezt és különféle fóbiákhoz vezet. Az elkerülés miatt kezdetben az emberek megkönnyebbülnek, de aztán megélik önmaguk fokozódó bizonytalanságát és egyre inkább táplálják a félelmeiket, a pánikot. Először ők használják az elkerülés szokását, utána már az elkerülés használja őket.

Egy agorafóbiást el kell kísérni minden olyan helyre, ahová egyedül nem mer elmenni.

Nem nagyon híve a gyógyszeres terápiáknak. Miért nem?

Esete válogatja. Vallom, hogy ameddig csak lehet, nem szabad gyógyszerelni, és mindenkinek abban kell segíteni, hogy orvosi segítséggel felfedezhesse magában a belső orvosát. Aki kizárólag a gyógyszerben hisz, önmaga tehetetlenségét éli meg. Ha úgy írnak fel egy gyógyszert egy pánikbetegnek, hogy azt az élete végéig szednie kell, akkor egy olyan kényszerpályára állítják, ami tehetetlenségbe taszítja. Pedig nem szükségszerű dermedt félelemben élni. A gyógyszeres terápiákat meg kellene fosztani a képzelt hatalmuktól, tehát csak indokolt esetekben kellene azokat használni. A szenvedést és a fájdalmat azonban mindig csökkenteni kell, egy erősen szorongó embernek szüksége van szorongásoldó gyógyszerre. Olykor csak a szenvedés gyógyszeres csökkentése után képes valaki megélni önmaga ráhatását a gyógyulásra.

Miért lett pszichiáter?

Apám belgyógyász volt, anyám labororvos. Mindig érdekelt a gyógyítás. Még egyetemista koromban megragadott a kibernetika, amely leírta, hogy a változatlannak hitt lelkiállapotok mögött önmagukra visszaható körfolyamatok állnak, melyek stabilizálják azokat. Ha képes vagyok kibillenteni egy rosszul működő rendszert vagy magánvalóságot a kedvezőtlen egyensúlyi állapotából, akkor elindulhat a változás. Megváltozik az élményvilág.

Gyermekkoromban súlyos asztmám és allergiám volt, és emlékszem arra, hogy azt mondta nekem egy orvos, hogy „neked ilyen alkatod van” – azt éreztem akkor, hogy ő nem jó orvos. Arra gondoltam, hogy ez a részéről lustaság, hiszen egy jó orvos nem nyugodhat bele mások szenvedésébe és nem stigmatizálhat gyógyítás helyett. Később megtapasztalhattam, hogy milyen élettani folyamatok játszanak közre az asztma és az ekcéma fennmaradásában és feloldásában.

Ugyanez a fiziológiai elv tud működni a pszichiátriában is?

Az én szakmámban a stigmatizáció helyett az hozhat eredményt, ha a szenvedést a szervezet jelzéseként értelmezzük: szükség van a változásra, valami új megtanulására és a régi, nem bevált módszerek elhagyására. Ehhez elengedhetetlen, hogy a kliens és a terapeuta végig összhangban legyenek és együtt haladjanak. Ha két ember kölcsönösen hiteles egymás szemében, akkor kezdődhet el a gyógyulás. Mondok egy példát. Egy erősen szorongó, maximalista diák többször megvágta magát. A gyógyszeres kezelés nem hozott eredményt. Amikor azt mondtam neki: Ahhoz, hogy megtanulj valamit egyre jobban csinálni, meg kell tanulnod mindenféle módon elrontani azt. Nincs a kettő egymás nélkül. Azt mondta, ez reveláció volt számára. Az előző pszichiáter pszichotikusnak minősítette, én csak azt mondtam neki, hogy megdermedt a szorongástól, amit az önmagával szembeni irreális elvárásai okoztak. Ez a magyarázat közel állt hozzá és nem töltötte el még több félelemmel. A tüneteket tehát a gyógyulás segítőinek, nem pedig a kerékkötőinek tekintjük.

Afféle irányjelzők tehát…

Igen, kellemetlen elemei kezdetben a terápiának, de amint megszelídülnek, maradéktalanul átalakulnak tanácsadóvá. Szükség van rájuk.

A kilencvenes évek végén kezdte a szakmát, milyen állapotokkal szembesült a hazai ellátásban?

Magyarországot letarolta a pszichofarmakológia. Léteztek ugyan jól működő terápiás műhelyek, de az idő és szakemberhiány miatt a farmakoterápia kezdett dominálni, mint legegyszerűbb módszer. Ily módon sokan kaphattak olyan diagnózist, amely az életük további részében akár önbeteljesítő jóslatként is működhetett. A gyors diagnózis és gyógyszerfelírás elsősegélynek elmegy, de teljes gyógyulást ritkán hoz. Ezért is volt nagy szerencse, hogy a SOTE Kútvölgyi Klinikáján az akkori professzorom engedélyezte, hogy a 2000-es évek elején létrehozzuk a Fóbia Klinikát.  Azt tűztem ki célul, hogy egy jó légkörű, maximum öt alkalmas csoportterápia keretében segítsünk azoknak, akik régóta szedtek gyógyszert pánikbetegségükre, fóbiáikra, félelmeikre és szerették volna a gyógyszert letenni. Tapasztalataink szerint

Mitől működött?

Kezdetben a résztvevők megnyugodtak attól, hogy mindannyian egy cipőben járnak: rájöttek, hogy ők maguk erősítették fel a szorongásaikat, azáltal, hogy megpróbálták elnyomni, elkerülni, leküzdeni őket. Ezután már mertek szembenézni a félelmeikkel, megtapasztalták egymáson is a változást, az addigi nyugtalan készenlétük megszelídülését. Visszajelzésként azt mondták nekem, hogy hiteles és megnyugtató volt számukra a jelenlétem, ezért merték követni a javaslataimat.

Mi jellemző a saját módszereire?

Belépek a hozzám ellátogatók világába és közösen szövünk egy olyan élményvilágot, amelyben több az élet, mint az élettelenség vagy a szenvedés. Barátaimtól és kollégáimtól, Bradford és Hillary Keeney-től tanultam, hogy mi a pszichoterápia lényege. Ha két ember beszélget, akkor az elméjük úgy működik, mint két olló. Egyfolytában kivágásokat készítenek önmaguk és a másik gondolataiból és képzeteiből. Ezeket később különféle szempontok szerint összeillesztik majd összeragasztják. Az így létrejött konstrukciót nevezik valóságnak. A pszichiátria általában olyan kivágásokat készít, amelyek kórképekre, hibákra, fejlődési zavarokra, múltbeli problémákra, egyéni és családi traumákra fókuszálnak. Ezzel szemben én arra próbálok koncentrálni, hogy milyen erőforrásokat észlelek a találkozás során.

A mi szakmánknak az a kunsztja, hogy életet leheljünk egy emberi találkozásba. S hogy normalizáljunk sok mindent, amit az emberek abnormálisnak tartanak, amit nem mernek megélni, amitől félnek.

Melyek a saját kedvenc sikeres terápiás esetei?

Ausztriában másfél évtizedig, szupervizorként különböző klinikákon olyan emberekkel találkoztam, akik addig nem gyógyultak megfelelően – és ezért az intézetek külső segítséghez fordultak. Az egyik esetem – egy középkorú mérnök – évek óta rendkívül nyugtalan és depresszív volt, szorongott, alig tudott egyhelyben ülni és elmondta, hogy súlyos alvászavara van. Ennek oka, hogy hóágyút telepítettek a lakása közelébe, melynek zaja az őrületbe kergette. Az állandó zúgástól feszültnek, dühösnek és fáradtnak érezte magát. Mások azt tanácsolták neki, hogy próbáljon nem figyelni rá, amitől persze csak még jobban zavarta a zaj. Kicseréltette a nyílászárókat, ám a helyzet nem javult, sőt, egyre irritáltabb és tehetetlenebb lett. Tudtam róla, hogy mérnök és zenész is. Eszembe jutott, hogy itt egy erőforrás. Míg a mérnök egyre dühödtebben harcol a megváltoztathatatlannal, addig a zenész képes lehet változtatni a helyzeten.

Ki lehet zenélni egy hóágyú zaját az emberből?

Elmondtam neki, hogy Johann Strauss is írt kellemetlen témákról zenei tréfákat, hogy feloldhassa a feszültségét és megszabadulhasson tőlük. Megkérdeztem, hogy nincs-e kedve írni egy hóágyú-polkát? Azt mondta, hogy szó nem lehet róla, ugyanis hóágyú-valcert fog írni. Én sem nagyon hittem, hogy tényleg megteszi, de pár hét múltán kész lett egy tipikus, csípős szövegű, remek hangszerelésű osztrák valcer, amelyet azóta is rendszeresen eljátszik zenekarával. A hóágyú humoros alkotó tevékenységre inspirálta, ezért egyre kevésbé dühítette, míg a végén hozzászokott.

Mikor volt még nagyon elégedett a gyógyítással?

• Amikor egy a szüleit és a testvérét gyászoló fiatalember felfedezte, hogy nem vesztette el őket, mert érzi és tudja, hogy mit tanácsolnának neki élete nehéz helyzeteiben és a pályaválasztását illetően.
• Amikor felajánlottam egy megcsalt sokgyermekes anyának és feleségnek, aki nem volt képes otthagyni a cseppet sem bűnbánó férjét, amitől szenvedett, hogy cseréljünk helyet – én leszek az, akit kérdez, ő pedig a párterapeuta. Kérdezzen tetszése szerint és állapítsa meg, hogy milyen kérdéseket beszélne át a férjével, amelyek alapján dönteni tud majd a további életükről.
• Amikor egy krónikus fájdalom-szindrómás hölgy, aki lemondott az életről, felfedezte, hogy mit bánna meg az utolsó pillanatban, amit nem élhetett meg és elkezdte azt véghezvinni.
• Amikor egy hanghallással diagnosztizált lány abba tudta hagyta az antipszichotikumát, mert megszűntek az általa hallott kellemetlen hangok, miután változó dallamokat improvizált rájuk.
• Amikor egy kiégett, szorongó vendéglátóssal írattam egy útmutatót, amelyet vendéglátósok számára készített önmaguk vendéglátásáról.

Mi a kudarc?

Ha valaki nem tud váltani és emiatt nem képes kigyógyulni a bajából. Akkor magamban keresem a hibát, hogy mit nem vettem még tekintetbe. Hol vannak még rejtett erőforrások? Mit lehetne közösen létrehozni? Mivel gátolom a változást?

Hogyan tud legjobban meggyógyulni az, aki betegnek érzi magát?

Úgy, hogy olyan orvoshoz vagy pszichoterapeutához fordul, aki ismeri az adott probléma gyógyításának sokféle kreatív módját. Alapvetően a változás katalizálásának képessége a fontos, nem pedig a diagnosztizálásé. Ez utóbbi mondatomért még sokat fogok kapni a pszichiáter kollegáktól.

Pontosan minek és mekkora szerepe van a gyógyulásban?

Aki nem kíváncsi erre, jobb, ha bele sem kezd a pszichoterápiába. Mit élnének meg változásként, hogyan szeretnének változni, mik az elképzeléseik a változást illetően, változtak-e már az orvosi találkozást megelőzően, milyen erőforrásokkal, lelki rugalmassággal rendelkeznek? A terápiás viszony 30 százalékban képes mindehhez hozzátenni: jól meghallgatni tudni a másikat, empátia, szükség esetén kezdeményezni, kedves és barátságos légkör megteremtése, szakmai és emberi hitelesség, az emberek gondolatainak és érzéseinek megerősítése. 15 százalék a remény közvetítése, hogy mindenki változni fog és csak idő kérdése, hogy bekövetkezik. Mindössze 15 százalék maga a terápiás módszer.

Abból, amit bő húsz éve látott és amit most figyelhet meg saját rendelésein, lehet-e következtetést leszűrni a pszichiátriai tünetek jellegének változásaira itthon?

Az emberek sokkal nyíltabban beszélnek a bajaikról fórumokon, barátok előtt, de továbbra is félnek pszichiáterhez fordulni, mert tartanak attól, hogy személytelen lesz a találkozás és nem figyelnek rájuk. A szakmának már régen ki kellett volna dolgoznia egy erőforrásközpontú protokollt a hiányosságokra összpontosító diagnosztikai eljárások helyett.

Mi jellemző az idősebbekre, és mi a fiatalabbakra?

Az idősebbek kevesebbet beszélnek pánikról, többet a depresszióról, míg a fiatalok és a középkorúak körében a szorongás és a pánik gyakoribb. Persze ez az amygdala öregedésével is összefügg, az idősödéssel párhuzamosan a pánikreakció mértéke is csökken.

Vannak-e bizonyos nemzetekre erősebben jellemző tünetek?

Inkább univerzális jelenségek, tünetegyüttesek vannak, amit másképp neveznek mindenhol a világban.

A pánikroham Délkelet-Ázsiában is ismert koro néven, ahol a férfiak attól félnek, hogy a férfiasságuk hirtelen visszahúzódik és átdöfi őket – ez hasonlít arra, amikor mi azt mondjuk, hogy valakinek zabszem van a fenekében. Nálunk a pánikrohamot inkább szívvel kapcsolatos tünetek, légzési nehézség, valamint a szédüléssel és a valóság idegenszerűvé válásával kapcsolatos kontrollvesztés formájában élik meg.

Nemzetközi összehasonlításban van olyan tünet, amely az embereknél máshol erősebben jelentkezik?

A szakmai teljesítményt érintő szorongás Németországban és Ausztriában gyakoribb, mint itthon, bár a poroszos nevelés nálunk is megtette a hatását. Salzburgban találkoztam olyan beteggel is, aki jellemgyengeségnek fogta fel a kimerültségét és emiatt lett depressziós.

Régen a magyar pszichiátria a világ élvonalában volt. Ma milyen a helyzet?

Az ellátórendszerünk irgalmatlanul leterhelt és a pszichiátria az egyik legnagyobb hiányszakma. A gyógyító találkozásokhoz szükséges idő hiányzik, ami létfontosságú lenne.

Milyen külföldi példát tart követendőnek az állami ellátás modelljére?

A német és az osztrák mintát ismerem. Ausztriában projektvezető szupervizorként részt vettem olyan protokollok kidolgozásában, amelyek nagy hangsúlyt helyeztek az emberek aktív részvételére a saját gyógyulásukban. A zárójelentésben pedig nemcsak egy diagnózis szerepelt, hanem az is, hogy a páciens mit érzett a leghasznosabbnak a kórházi tartózkodása alatt, kitől kapott a legtöbb segítséget, mi volt a gyógyulás fordulópontja és más egyéb olyan információk, amik segítették a gyógyulását.

Fontosnak tartja a klasszikus zene szerepét a terápiás munkában. Miért?

Beethoven azt mondta, hogy akik megismerik és megszeretik a zenéjét, megszabadulnak mindattól a nyomorúságtól, amely másokat lehúz. És hát, ha valakinek nehéz sorsa volt, akkor Beethoven volt az. Zeneszerzőként elvesztette a hallását, nem lehetett együtt élete szerelmével, a gyermeke anyjával és nem láthatta a saját gyerekét, teljes izolációban kellett élnie, mégis képes volt felhasználni az élete pozitív és negatív hatásait inspirációforrásként. Az Örömóda nem egy szimbolikus mű, hanem a megtestesült öröm, annak az embernek a határtalan, eksztatikus boldogsága, aki közel érzi magát az istenséghez. Egy közeli családtagom sokáig gyászolta a férjét. Később mesélte csak el, hogy hároméves fia azt mondta neki, hogy tegye fel a Pastoralét, a 7. szimfóniát, vagy a D-dúr hegedűversenyt és akkor megszűnt a sírása. A zene valóban csodálatos hatással bír a lélekre.

A zene abból a szempontból is fontos, hogy felhangolja a lelket. Itt az öröm és a bánat megélése a fontos, az érzések minősítgetése és az érzelmi állapotainkon történő agyalás helyett. Egy roma páciensem elmesélte, hogy a rendszerváltás előtt a családja hétvégenként összejött. mindenki zenélt és énekelt. Évek múlva pedig már azt kezdték figyelni, hogy kinek mije van és egyre többen szedtek nyugtatót.

Van-e haszna a negatív érzéseknek?

Van. Meg kell őket élni és erőforrássá kell őket konvertálni.

Milyen megfogható szakmai ambíciói vannak még?

Az, hogy minél több emberen segíthessek és megszabadítsam őket a szenvedéstől.

Ezt húsz év múlva, hetvenévesen is lehet sikeresen végezni?

Remélem, hogy lélekben energikus és rugalmas tudok maradni. Ebben pont az segít, hogy a klienseimhez amatőrként viszonyulok, tehát nem sematikusan, hanem nyitottan és a lehető legkreatívabban. Nem érzem magam arra hívatottnak, hogy megítéljem vagy „megszereljem” mások személyiségét, hanem az a dolgom, hogy velük közösen improvizáljunk egy élhetőbb, többlet lehetőséget rejtő valóságot.

Fotók: Ozoli-Birkás Ágnes

Nyitóképünk illusztráció. Forrása: Pixabay