Túlkapások

„2006 őszén, egy nappal Gyurcsány őszödi beszédének zanzásított hangfelvétele után, a tv-ostrom hétfői estéjén ügyeletes szerkesztő voltam. Kollégáimmal elhűlve néztük a székház elleni rohamot. Már most pontosítanom kell, nem volt az roham. Kétségbeesett rendőrök szervezetlen kiszorítási kísérletei, a tűzoltókocsi tömlőjéből csordogáló víz nem okozott különösebb gondot a »foglaláshoz«. Nem is a fölborított, majd égő autó, a vandalizmus rémisztett meg, hanem a zabolátlan düh, az eltorzult arcok. Tudom, az épületbe bejutók a végén csak az előcsarnok bútorait törték össze, a Túró Rudiktól szabadították meg az automatát, de a Hír tv riportere lelkesedésében azon nyomban forradalomnak minősítette a feltüzelt ámokfutást.

Még ma is rejtély, a rendfenntartókat mi kötötte gúzsba – saját felkészületlenségük vagy a politikusok bénasága, valószínűleg azonban mindkettő. Mindenesetre akkor még az egyik fideszes honatya a hatóság kemény fellépését hiányolta, gondolom, azóta alaposan átfestette emlékeit. Fölösleges belemenni különböző vélelmezésekbe, feltételezésekbe, hogy kik, hogyan és miért kerültek botokkal, kövekkel és egyebekkel felfegyverkezve a Szabadság térre, ahogy az őszödi kiszivárogtatás mozaikkockái sem illeszthetők precízen össze. Nem sokkal később, október 23 háborús övezetté változtatta az Astoria környékét, ahol a barikádokat építő, vascsövekkel hadonászó tömeget már jobban felkészített rendőrsorfal várta, amely viszont erőszakba fúló tüntetéseken még nem edződött. Talán bosszú is munkálhatott néhányukban, vétleneknek is jutott a hirigből, igen, emlékszem, kétségbeejtő és szörnyű volt ilyesmit látni. A kormányzat legitimitása ebben a néhány napban kapott végzetes sebet, hogy 2010-ig tovább gennyedjen. Orbánék egy percre sem engedtek a szorításból.

Azóta tizenöt év telt el, ebből tizenkettedik éve a Fidesz-KDNP kétharmaddal kormányoz. Hősök lettek a tüntetőkből, sérültjeik mindegyike vétlen áldozat lett, a sokkal több rendőri sebesültről szó sem esik. A tegnap minden porcikája tabuvá vált, memóriaszaggató, ahogy politikai hovatartozássá gyúródik az emlékezet. Reflexszerűen mentegetőzik az ember, hogy nem a túlkapásokat, néhány gumilövedék útját akarja átrajzolni – csak a szemkilövetős apokalipszis végletekig sematikus faliújságja zavarja. A »patás ördögről« szóló elementáris propaganda, amely vastag salakkal teríti be lassacskán már a holnap emlékezetét is.”