Elhunyt Rajk László

A honlapon megjelentek szerint az életének 71. évében, 2019. szeptember 11-én elhunyt Rajk László a Konrád-féle társadalmi reformer kör tagjaként, szamizdatíróként és harcos ellenzékiként, a rendszerváltás követően politikusként, legendás és kedvelt látvány- és díszlettervezőként, és végül, de nem utolsósorban építészként konfrontatív módon formálta a közízlést és –gondolkodást.

Ifjabb Rajk László 1949. január 26-án született. Édesapját, a kommunista diktatúra korábbi belügyminiszterét koncepciós per alapján még az év októberében kivégezték, bebörtönzött édesanyjától pedig elvették a kisfiút. Egy gyermekotthonban, álnéven töltött öt évet követően kaphatta vissza csak igazi nevét, miután édesanyját, Földi Juliannát kiengedték, és újra egyesülhetett a család. A gimnáziumi éveket követően Rajk László sikerrel felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem építészkarára, ahol 1972-ben diplomázott. Ezt követően három évig a Lakóterv, majd 1975-1986 között az IPARTERV építészeként dolgozott. 1975-1976-ban a montréali McGill egyetem hallgatója, 1978-1981 között mesteriskolás.

Munkásszállótól a szociológiáig

Első megvalósult munkája, a Fővárosi Hulladékhasznosítómű munkásszállója az ipari építészet racionalista jegyeit viseli magát. Ezt követően azonban csakhamar kibontakozott egyéni formanyelve, amely elsőként a Bachman Gáborral és Nagy Bálinttal közösen tervezett vence-i műteremházban mutatkozott meg (1984, mára átépítve). Hivatalos megbízásokat itthon a nyolcvanas évektől nem kaphatott, kiutat erre részben a többedmagával működtetett Plusz Stúdió jelentett.

A ritkuló valós megbízások miatt építészeti elképzeléseit számos kiállításon, illetve tervpályázatokon mutatta meg. Keszthely rekonstrukciójának pályázatán, 1981-ben Ekler Dezsővel, Gyarmathy Katalinnal, Konrád Györggyel, Nagy Bálinttal és Pikler Katalinnal adtak be közös tervet. A tervpályázat politikai állásfoglalásként hatott, hiszen a 75 résztvevő a bevett várostervezési szokások ellenében állt fel – Rajk maga „demonstráló építészetnek” hívta ezt a helyzetet. 

Az építészet társadalomformáló eszközként való kezelése későbbi pályázataiban is megmutatkozik. Az 1986-ban japán Shinkenchiku-pályázatra „A sztrájkoló háza” címmel adtak be közös pályamunkát Bachman Gáborral, Haraszti Miklóssal és Konrád Györggyel. A bécsi világkiállítás 1990-es pályázatán pedig kritikai művet nyújtottak be: a „Hidak a jövőbe” témára a „Hazug, mint a híd” címmel reagáltak (alkotótársak: Bachman Gábor, Haraszti Miklós, Konrád György).

A Konráddal közös munkák Rajk erős szociológiai érdeklődésére is rámutatnak. Egy 1978-ban publikált írásában kiállt az önerős építés mellett, az akadozó állami lakásépítés ellenében. A Párizsban, szamizdatként megjelent szövegben ezt írja: (a politikusoknak és az építészeknek) „…fel kellene ismerniük, hogy tarthatatlan az a közhelyszerűen hangoztatott állításuk, hogy az emberek még nem elég fejlettek ahhoz, hogy lakást tervezzenek és építsenek, vagy telepeket hozzanak létre. Be kellene látniuk, hogy a lakásmizériából egyetlen valóságos kiút van: az, ha bízunk a spontán módon létrejövő közösségekben; ha támogatjuk azt a törekvésüket, hogy kibújjanak az ellenükre való szervezeti formából; ha technikailag hatékony eszközöket adunk a kezükbe céljaink megvalósításához.”

Mozgóképes közelmúlt

Rajk a hetvenes évek közepétől foglalkozott színházi tervezéssel, eleinte Halász Péter lakásszínháza előadásainak díszlettervezőjeként, majd kisebb fővárosi és vidéki színházakban is. Ezzel párhuzamosan filmes látvány- és díszlettervezőként kezdett önálló karriert építeni: a hetvenes évek végétől több tucat munka, többek közt a Megáll az idő (Gothár Péter, 1981), a Szerelem második vérig (Dobray György, 1987), a Miss Arizona (Sándor Pál, 1987), a Piroska és a farkas (Mészáros Márta, 1987) kötődik a nevéhez.

Filmes pályafutása egészen a közelmúltig folytatódott, többek között A londoni férfival (Tarr Béla, 2007), A torinói lóval (Tarr Béla, 2010), a Saul fiával (Nemes Jeles László, 2015), az 1945-tel (Török Ferenc, 2017), legutóbb pedig a Napszálltával (Nemes Jeles László, 2018).

Budapest lelkes szerelmeseként komoly szerepet játszott a főváros filmes karrierjének felfuttatásában, bár az Arnold Schwarzenegger szereplésével nálunk forgatott, 1988-as Vörös zsaru rendezőjét lebeszélte arról, hogy moszkvai rendőrkapitányságként jelenítse meg a Parlamentet a filmben. 2009-ben az év látványtervezőjévé választották, 2016-ban az Art Directors’ Guild (Amerikai Látványtervezők Céhe) szakmai díját kapta Ridley Scott „The Martian” (Mentőexpedíció) című, részben ugyancsak Budapesten forgatott filmjének látványterveiért.

A filmstúdió és a színházi munkák, illetve a pályázatok jelentették azt a szellemi közeget, amiben Rajk László otthonosan érezte magát. A korai időktől a demokratikus ellenzék tagja; Galamb utcai lakásában működtette a „Rajk-butikot”, ahol szamizdat kiadványokat terjesztettek egészen a rendőrség 1983-as közbelépéséig. A Demszky Gáborral és Nagy Jenővel közösen alapított AB Független Kiadó szamizdat kiadványainak grafikusaként is dolgozott.

1989-es munkája, a Bachman Gáborral közösen tervezett Hősök terei építészeti installáció Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséhez a rendszerváltás időszakának egyik vizuális szimbólumává vált. Ez már nyilvános politikai szerepvállalásának időszaka. 1988-ban alapító tagja lett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ). 1990-től 1996-ig az SZDSZ tagjaként parlamenti képviselő. A párt aktív tagja maradt a kétezres évekig; 2009-ben lépett ki.

Mozitól a piacig

A kilencvenes évek elején aktív politikai szerepvállalása miatt kevés ideje maradt az építészetre. Saját cége, a Köztigon vezetőjeként csak az évtized közepétől tervezett újra. Innentől sorra következnek a meghatározó munkák. 1996-ban a Corvin Mozi multiplexszé alakítása, 1998-ban a bécsi Collegium Hungaricum rekonstrukciója (Balázs Jánossal és Borsos Írisszel), 1999-ben a Moulin Rouge átalakítása és az Aquincumi Múzeum igazgatósági és restaurátor-épülete fűződik a nevéhez.

2002-ben készült el a legfontosabb mű: a Lehel téri vásárcsarnok (piac), ismertebb nevén a kofahajó, amely Rajk „radikális eklektikaként” definiált építészeti hitvallásának összegzését jelenti. A radikális eklektika kapcsán megfogalmazott tézisek: a „parazita elv”, az „addíciós elv” vagy a sajátos régiós jellemző, a „buherancia elv” Rajk számára magától értetődő tételeket jelentettek, egyéni építészeti nyelvezetének elméleti megalapozásaként.

A Lehel téri csarnok az első magyarországi épületek közé tartozott, amelynek tervezése során figyelembe vették a majdani felhasználói viselkedést, és lehetőséget biztosítottak a későbbi, folyamatos beavatkozásra és változtatásra. Rajk kifejezetten előnynek tartotta a piaci élet folyamatos mozgását, kontrollálhatatlanságát, és épületében a város jellemzőjeként próbált annak helyet adni. „Scerzo barbaro”, barbár tréfa – írta az épületről Borvendég Béla, aki a legtöbb kritikussal egyetemben kockázatosnak tartotta a kísérletet.

Ezt követően Rajk számára komolyabb munkát csak az Aquincumi Múzeum átépítése jelentett. Emellett számos kiállítást tervezett; az Auschwitz-Birkenauban megépült magyar állandó emlékkiállítás (2004), illetve a Nagy Imre Emlékház kialakítása (2008) komoly szakmai elismeréseket hoztak számára. 2002-ben korábbi munkatársaival, Haraszti Miklóssal és Konrád Györggyel vett részt a Graphisoft konferenciaközpont pályázatán. Veszprémbe tervezett 1956-os emlékműve politikai okokból  (a kártérítési pert utóbb jogerősen megnyerte).

2007-ben Pro Urbe Budapest-díjat, két évvel később Kossuth-díjat kapott. 2016-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, székfoglalóként 2019-ben a FUGA-ban rendezett kiállítást. A közéletben a legutóbbi időkig aktív maradt, mint írják, „kerülve a pátoszt, megkérdőjelezve az autoritást”.