Nagyanyám és az iszlám

„Legutóbb jelentős nemzetközi visszhangot és elismerést keltve Francis Fukuyama zárta le a történelmet. Az amerikai filozófus-közgazdász a szovjet blokk bukása és felbomlása után, az 1990-es évtized elején tette közzé e tézisét, egyúttal üdvözölve a liberális demokrácia beköszöntő és soha nem múló, háborítatlan világuralmát.

Erre mintegy válaszként Samuel P. Huntington kifejtette, hogy az egykori hidegháború éráját nem az örök békéé követi, hanem egy egészen más gyökerű konfliktusé. Ez a civilizációk, a különböző kultúrák harca lesz, amelyben a nemzetállamok is e frontvonalak mentén alkotnak szövetségeket, és a Nyugatot egyre intenzívebb inzultusok érik.

Kontinensünk számos mai vezetője még mindig Fukuyama illúziójában osztozik, miközben újabb és újabb bizonyítékok támasztják alá Huntington igazságát. Érdekfeszítő elméleti vita lenne a két álláspont ütköztetése, de ez sajnos a gyakorlatban, a mindennapjainkban zajlik, és a tét felbecsülhetetlen, nem is lehetne nagyobb. Az életünk, a jövőnk. Olyan időket élünk, amikor – Churchill után egészen szabadon – nagyon sokak sorsa múlik nagyon keveseken.

És riasztó, hogy így van. Mert miközben sikeres hadvezérek, államférfiak általános erénye, hogy képesek a másik fejével gondolkodni, a mi felkent „keveseink” gyakran azt a benyomást keltik, hogy már a sajátjukkal sem tudnak. Bármily meghökkentő párhuzam, szegény nagyanyámat idézik fel bennem, neki is azt a leépülő életszakaszát, amikor egyre inkább elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór. Mindenről ugyanaz jutott az eszébe, mindenre ugyanazt mondta.

Megmaradt neki kapaszkodónak néhány gondolati klisé és közhelyes mondat, ezeket tetszőleges szituációban általános életbölcseletként hangoztatta. Ha boltba mentünk, ugyanazt kellett vásárolni. Amikor megéhezett, nekem is ennem illett. Amíg a környezete mindehhez asszisztált, amíg látszólag egyetértett vele, addig aránylag rendben haladtak a dolgok.

Ám ha nem, kiesett a rutinjából, és azt képtelen volt kezelni; pánikhelyzetként élte meg, azt téve felelőssé érte, aki ezt előidézte. Nem egy földrész és több száz millió ember, de egy idő után már a saját háztartása vezetését sem lehetett ráhagyni. A legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy mindenkit beengedett, ám aki betévedt hozzá, azzal nem tudott mit kezdeni. Ezzel egyszer-egyszer vissza is éltek a látogatói. Pedig nem az iszlám kopogtatott nála, csak a szomszéd, a gázóra-leolvasó, legrosszabb esetben egy-egy haszonleső.”