Az illiberalizmus kereslete

„Induljunk ki az írásából, amelynek már a címében is − öntől szokatlan módon − egy politikai fogalommal, az illiberalizmussal találkozik az olvasó, és amelyben azt vizsgálja, mekkora erre a magyar társadalomban − értékválasztásai és beidegződései alapján − a fogadókészség. Nincs ezzel egyedül, egyre többen vannak azok a konzervatív és/vagy a Fideszhez korábban kötődő vagy csak vele szimpatizáló értelmiségiek, köztük kutatók, társadalomtudósok, volt politikusok, egykori jobbközép kormányok tagjai is, akik keresik a magyarázatot és a lehetséges válaszokat erre az általuk sem várt, ám a magyar társadalom többsége által – szemmel láthatóan − nem elutasított fordulatra, politikai irányra, új külpolitikai orientációra.

Egyrészt ha ezzel az én identitásomra is célozni akart, akkor le kell szögeznem: azé a kutatóé, aki attól függetlenül figyeli a magyar társadalomban lejátszódó folyamatokat, hogy melyik periódusban épp kire, melyik pártra szavazott. Én politikai értelemben soha nem képviseltem senkit, és most sem teszem, és azt sem titkolom, mennyire ellenszenves nekem a magyar közélet elmúlt negyedszázadban elmérgesedett polarizáltsága, ahol mindenkinek megvan a maga címkéje, mindenkit besorolnak ide vagy oda. Ez rendkívül sok kárt okozott Magyarországnak az elmúlt 25–28 évben. Persze, ha már szóba hozta, nem titkolom, hogy az úgynevezett nemzeti liberális jobbközépen helyezném el magam, azzal a megszorítással, hogy nagyon fontosnak tartok olyan, tipikusan baloldali értékeket, mint például a társadalmi mobilitás vagy az esélyegyenlőség kérdése. És az, hogy 1989−90-ben az ellenzéki kerekasztal oldalán álltam tanácsadóként az akkori Fidesz mögött, sosem akadályozott meg abban, hogy a későbbiekben mindig együttműködjek a különböző kormányzatokkal, legyenek azok bármilyen színezetűek. A mi krédónk: mindenkivel együttműködünk, aki betartja a demokrácia játékszabályait − megjegyzem, ez mint dilemma szerencsére nem sűrűn merül fel számunkra, mert akik nem tartják be, azok – tapasztaljuk – a kutatásainkra sem kíváncsiak, így aztán nem sokszor kellett eddig nemet mondanunk.

Másrészt azt is le kell szögeznem, hogy bár az illiberális demokrácia kialakulását mindannyian politikatörténeti fordulatként éltük meg, az, ami végül is történt, szerintem nem előzmények nélkül következett be, hanem egy folyamat eredményeként.

Értsem úgy, hogy ön szerint nem volt fordulópont, csak egy nagyjából egyenes vonalú mozgás?

Magyarországon volt egy fordulópont 1989−1990-ben, amikor úgy nézett ki, hogy itt liberális demokrácia és a versenyen alapuló piacgazdaság lesz, amelynek létre kell hozni és meg kell erősíteni az intézményeit, majd ezekre alapozva részei lehetünk annak a politikai és gazdasági rendszernek, amit Nyugatnak szoktunk nevezni. És ez az intézményi felállás épült-épülgetett is egy darabig, de aztán elkezdték fúrni-faragni, alakítgatni, saját képükre formálni az egymást követő kormányzatok.

De illiberális államot például az Orbán-kormányokat megelőzően senki nem akart építeni, a rendszerváltás utáni kormányok mind liberális demokráciában és jogállamban gondolkoztak, és keleti nyitást sem hirdetett meg egyetlen más kormány sem.

Ez igaz. De az nem úgy van, hogy néhány politikus fejébe veszi, hogy megváltoztatja a társadalmat, és a társadalom ezt közben megadóan tűri, hanem van valami a társadalmunk működésében, ami ezt az igényt, ezt a keresletet tartósan életben tartja. Amikor nem szólunk, nem vesszük észre, szemet hunyunk afölött, hogy korrumpálódik a rendszerünk – kicsiben és nagyban egyaránt. Szerintem az igazi kérdés az, miért fordulhatott le Magyarország az előtte 1990-ben megnyílt pályáról, és miért akadhatott meg az ország intézményi átalakításának liberális kísérlete; hogy miért nem vagyunk képesek élni az előttünk feltáruló lehetőségekkel és esélyekkel, és miért fulladnak rendre kudarcba modernizációs kísérleteink. A kudarcokban mindannyian ott vagyunk. Végső soron annak kéne nyomára bukkanni, mik a magyar társadalom illiberalizmus iránti fogadókészségének az okai.”