Kozma atya és Filep Mária: A határok megszűntek, de a lélek még nem szabad

Hogyan kerültek a közéletbe, a rendszerváltás forgatagába?

Filep Mária: Nekem nem volt nehéz oda kerülni, hiszen nálunk családi indíttatás volt, egy ilyen közegben nőttem föl. Édesapám részese volt a debreceni '56-os eseményeknek, futár volt a munkástanácsok és az egyetemi ifjúság között. Mást hallottam '56-ról a családban és mást tanultam az iskolában. A Szabad Európa Rádiót hallgattuk otthon – bár ez nekem egy időben negatív fogalom volt, mert egy időben volt az esti mesével. Recsegett az adás, eleinte nem értettem, aztán persze már igen. Így indult az életpályám, a családi indított a szabadság irányába. Az akkori fiatalok sokkal lázadóbbak voltak, mint a maiak. Annak idején, ha már a Petőfi-díj kapcsán beszélgetünk, nem március 15-ét ünnepeltük, hanem forradalmi ifjúsági napoknak nevezték az a körüli időszakot. Kokárdát viselni nem volt éppen szerencsés, a rendőrök rögtön észrevették. A beatkorszaktól kezdve végig nagy tiltakozás volt a farmer, a hosszú haj viselése. Elindultunk a nyugati szabadság által vezérelt új világ felé, de nem tudtuk elérni. Aztán jött 1987, Lakitelek, hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, olvastuk a Magyar Nemzetet, ahol nagyon érdekes elemző írások jelentek meg. Egy mérnöki irodában dolgoztam: tudtuk, hogy nagyon nem jól mennek a dolgok, ezért változtatni kell rajtuk. Lakitelek után megalakult a Magyar Demokrata Fórum, Debrecenben is létrejött a szervezete. A háromezer fős vállalatunkból ketten, közvetlen kolléganőmmel csatlakoztunk a helyi MDF-hez. Úgy gondoltuk, világmegváltók tudunk lenni, hiszen a műszaki emberek mindig létrehoznak valamit. Így kerültem ebbe a nagyon szép álomvilágba, amire azt mondtuk, hogy rendszerváltás.

Kozma atya, a papi hivatással együtt jár a nyilvánosság, de hogyan került az országos közélet közelébe?

Kozma Imre: Soha nem akartam beszállni a politikába, viszont: éltem. És ha az ember él, akkor formálja, nem csak önmagát, hanem a történelmet is. Ez mindennél fontosabb. Engem a nagyapám nevelt fel, akit 1919-ben halálra ítéltek, aztán mégis megmenekült. Nagyon sokat tanultam tőle. A legfontosabb mondattal indított el érettségi után, amikor a papi hivatást választottam: az ember élete a közösség szolgálata. Ezzel a mondattal belevetettem magamat az emberi közösségek közepébe. Hivatásom megválasztása mindent meghatározott. Persze nagyon nehéz időkben kezdtem meg a tanulmányaimat, nem is engedték befejezni, de az ember ezeken mind túl teheti magát, ha tudja, hogy nem hiába született és nem hiába él. Az egész életem '89-ig egy tiltakozás volt. Egy csendes tiltakozás, hiszen beszorítottak bennünket a templom falai közé. Ez természetellenes helyzet, mert az ember élete a falakon kívül történik, és én semmit nem voltam hajlandó elfogadni, semmiféle megszorítást. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy egy pap missziója mindenkinek szól, és ez kockázatokkal járt abban az időben. Az ember ezzel is szembenézett, meg is volt ennek a következménye, hiszen a kihallgatások világát megismertem. Persze már nem itt az Andrássy út 60 alatt, bár valószínű, hogy ha korábban élek, akkor talán még ezt is megismertem volna. Örömmel tapasztaltam azt, hogy nagyon sok olyan ember gyűlt össze körülöttem, akik, ha változtatásról volt szó, képesek voltak fejjel nekimenni a falnak. Ezek gondolkodó emberek voltak. Így jutottunk el oda, hogy amikor kicsit enyhült a légkör, akkor az elnyomás éveiben felhalmozott tapasztalat kirobbant és olyan események történtek, amelyek megkívánták tőlünk, hogy részt vállaljunk belőlük. Így kerültünk bele a rendszerváltás közéletébe.

Filep Mária

Kozma Imre atya

Mikor vették azt észre, hogy tényleg megtörténhet a kommunizmus összeomlása, a rendszerváltás? Sokan 1989 őszéig, az utolsó időszakig nem gondolták azt, hogy mindez megvalósulhat.

Filep Mária: Nekünk álmaink voltak, és az álmainkat próbáltuk megvalósítani. Álom volt 1988 júniusa, amikor hatalmas tömeg tüntetett az erdélyi, romániai falurombolás ellen. Hogy ez megvalósulhatott, hogy szolidaritást vállalhattunk a nemzettestvéreink iránt, hogy felléphettünk egy szörnyű diktatúrában történő események ellen, ez akkor csoda volt. Korábban még március 15-e megünnepléséhez is bátorság kellett. De aztán folyamatosan láttuk, hogy az álmaink megvalósulnak. Ilyen volt a Páneurópai Piknik: az egy álomterv volt, egy szabadságterv volt, s amikor megvalósult, akkor már olyan természetesnek tűnt. A köztársaság kikiáltása is természetesnek tűnt, amikor megtörtént. Csodálatos esemény volt az '56-os forradalom és szabadságharc áldozatainak újratemetése. Jó apám soha nem gondolta volna, mi csak álmodtunk arról, hogy az igazság valamikor felszínre kerül, és az igazság által a szabadság is megvalósul. A rendszerváltás álom volt, 1989-et joggal nevezték a csodák évének. Hívő ember vagyok: szerintem egy felsőbb hatalom is kellett ahhoz, hogy vér nélkül megvalósulhassanak ezek a csodák.

Kozma Imre: Mária álmokról beszél, és ez nagyon fontos fogalom a mi korosztályunkról. Én viszont most feladatokról beszélnék, újra meg újra. A nyolcvanas években Budapest leggazdagabb kerületében, a 12. kerületben voltam plébános: valami csoda folytán, üldözött emberként kerültem oda. Már ez is bizonyos értelemben arról szólt, hogy változások kezdődtek. Aztán '81-'82-ben létrehoztuk a 12. kerületben az első szociális hálót több száz egyetemista és középiskolás fiatallal. Szükség volt erre a munkára, s az akkori tanácselnök ezt a munkát értékelte. Nem tudom, hogy ő is látta-e a változásokat, vagy pedig bátor ember volt. Talán mindkettő igaz volt. Halála előtt azt kérte, hogy én temessem el. Nagyon megszeretett bennünket, ezt a fajta tevékenységet. A nyolcvanas évek közepén már nagyobb álmokat kergettünk. A németekkel felvettük a kapcsolatot, és segélyadományok érkeztek félig legálisan ide. Ezt is örömmel fogadták, ami meghökkentő volt számunkra. Nekem ez volt az első bizonyíték arra, hogy a gondoskodó állam mítosza szertefoszlott, eltűnt, mint tavasszal a hó. Mindez egyenesen útként vezetett 1989-hez. A romániai diktatúrát is már megismertük addigra a zsákos fiatalok segítségével: egyértelmű volt, hogy recseg-ropog minden. Amikor '89-ben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat létrejött, a politika nem hogy nem ellenezte, hanem hálás volt. Németh Miklós az első napokban többször megköszönte azt, amit tettünk, és soha nem szólt bele semmibe. Szépen megérlelődött egy bomló, lezüllött és kifulladt rendszer változása.

„Valami hamarabb elkezdődött, mint terveztük” – nyilatkozta a Páneurópai Piknik történetéről Filep Mária. Mi volt az eredeti cél, és mi alakult ki a magyar-osztrák határnál zajló események végére?

Filep Mária: Vázolom a helyszínt: egy tábla, amire rá van írva: „Achtung, Staatsgrenze”. Mögötte egy kapu, ami kinyílik az osztrák-magyar határon, s egy fehér határkő, egyik oldalán egy Ö betű, a másikon egy M, és egy szám: 1922. Ezen a kapun, ebben a környezetben ment át a szabadságba több mint hatszáz keletnémet. Az ő szabadságuk és boldogságuk által váltódott meg a mi szabadságunk. Ez az, ami hamarabb elkezdődött: a németek, keletnémetek szabadsága. Elindultak, és ez egy katartikus élmény volt, a szabadság katarzisa, amit átéltünk akkor a helyszínen. De mi nem csak a fizikai határokat akartuk megszüntetni. A mi felhívásunk a határon arról szólt, hogy az országok közötti határok, a cselekvés határai mellett a gondolat és a lélek szabadsága is megvalósuljon. A lélek szabadságáról, az emberek és népek közötti szögesdrótok és falak bontásáról beszéltünk. Kinyitottuk a kaput, és elindult az az út, amit mi szerettünk volna, s amit a végén egész Európa bejárt.

Kozma atya a zugligeti templomkertben tábort rendezett be a Magyarországra érkezett NDK-s menekülteknek. Mi az, ami máig megmaradt emlékként, élményként erről az eseményről?

Kozma Imre: Ezek az emberek szomorú szívvel érkeztek ide egy konok elhatározással. Maguk mögött felégettek minket. Úgy érkeztek ide, hogy ők soha nem mennek haza. Megdöbbentő tapasztalat volt számomra, hogy mit jelent az, ha valaki a saját hazájában nincs otthon. Ha valakitől elveszik a múltját, az értékeit, az örökségét. Ezek az emberek abba betegedtek bele, hogy egy olyan ideológiát kényszerítettek rájuk, ami idegen volt tőlük. Az igaz, hogy a németek esetében súlyos volt ez a kényszerítés, de az a véleményem, hogy a keleti blokkból minket, magyarokat intéztek el a legjobban. A többieknek szabad volt nemzeti érzéssel, gondolatokkal élni, csak nekünk nem... Vissza a keletnémet menekültekhez: ezek az emberek úgy érkeztek ide, hogy innen tovább is akartak menni. Talán a legfájdalmasabb az volt, hogy amikor kinyitottuk ezeknek az embereknek a kaput és a szívünket, az nekik nem volt elég. Ezek az emberek féltek egymástól, de ez sajnos természetes volt. De tőlünk is féltek: attól tartottak, hogy szépen összegyűjtjük őket és visszaadjuk a keletnémet hatóságoknak. Ilyen kísérletek voltak a keletnémetek részéről, de ezekkel mi nem foglalkoztunk. Bizony, az embert nagyon nehéz megajándékozni a szeretettel. A szeretet határtalan, és ezt az egész eseményt úgy értelmeztem, hogy a határtalan szeretet műve. A szeretet nem viseli el a határokat. Most jöttem haza Izraelből: borzasztó látni a határokat. A határok védelmet is jelenthetnek, de amik egymástól elválasztanak bennünket, azok ijesztőek. Azt hiszem, ez az egész történés, a keletnémetek befogadása, a róluk való gondoskodás azt jelentette, hogy mi már lebontottuk a határokat magunkban. Ezt kellene mindenkinek tudomásul venni: amíg a bennünk lévő határokat nem bontjuk le, addig ne is álljunk szóba egymással, mert addig színjáték az életünk. Nekünk, embereknek határtalan szeretettel kell egymás felé fordulnunk. Nekünk, magyaroknak különösképpen, mert itt vagyunk egy szál magunk ebben a csodálatosan szép Kárpát-medencében. A szeretet nem tűr meg határokat, nem személyválogató. Nekem kötelező mindenkit szeretni, ez parancs minden keresztény számára. Nincs más lehetőségünk: vagy együtt, vagy végünk van.

Huszonöt év telt el a Páneurópai Piknik és a rendszerváltás óta. Miben teljesített jól a magyar társadalom, és mi az amiben fejlődnünk kéne?

Filep Mária: A határok lebomlottak, a cselekedet és a gondolat szabadsága adott. Felnőtt egy új nemzedék, amely már másképp gondolkodik a szabadságról, egy virtuális valóságban él. A szabadságot egyénenként kell megvívni, és a lélek szabadsága, a szeretet világa még nem valósult meg. Ezért vannak gondok a társadalomban, ezért van a világban annyi probléma.

Kozma Imre: Más világ van már, mint 25 évvel ezelőtt. Sok minden történt azóta. Sokkal jobban élünk most, mint 25 éve. De nem szabad arról elfeledkezni: az ember „jó léte” nem a javakban való bővelkedéstől függ. A jólét illúziói szertefoszlottak. Hála Istennek. A jólét általában megeszi a jövőjét. Megeszi a gyermekeit. Tessék megnézni: a jóléti államok haldokolnak, mert nem születik meg a jövő: a gyerek. Sok minden történt, nagyon örömteli dolgok történtek – most nem térek ki azokra az eseményekre, történtekre, amiket kritikával lehet illetni. Egy biztos: a közjó szolgálatának meg kell előznie az egyén javát. Amíg ezt a lépést nem tudjuk megtenni, addig valójában nincs jövőnk. De bízok a jövőnkben, mert pozitív jeleket látok.