Orbán hatalma egy egész politikai generáció felelőssége

„Mennyit számít egy Orbán-rendszerről szóló könyv megírásában, hogy a szerzőt egykor szoros személyes ismeretség fűzte a főszereplőkhöz?

Sokat számít ez a fajta terepismeret, és azoknak a körülményeknek az ismerete is, amelyek között a Fidesz története elindult a nyolcvanas évek végén, a végsőkig meggyengült szocialista pártállam körülményei között. A történeti memória sokat számít, az ember ráismer olyan gondolatokra és folyamatokra, amelyeket látott már a nyolcvanas vagy a kilencvenes években. Ez a tapasztalat segített értelmeznem az eseményeket, amikor 2012-ben néhány évre visszatértem a hazai politikába. Sokszor feltűnt, hogy az enyémhez hasonló tapasztalatokkal nem rendelkezőkhöz képest másképp érzékelem, hogy milyen érzelmi és személyes összetevői vannak a politikában jelen lévő zsigeri ellenszenveknek, az éles polarizáltságnak.

Persze nyilván nem egy az egyben lehet használni ezeket a korábbi tapasztalatokat a jelenre vonatkozóan.

Természetesen nem. Inkább abban van hasonlóság, hogy a nyolcvanas évekbeli ellenzéki lét és sok szempontból a mai civil és ellenzéki lét lényege is a kísérletezés volt. Csakis így derülhet ki, mi az, ami működik az autokráciával szemben és mi nem.

Az előbb ön által említett polarizáció milyen szerepet játszik a tekintélyelvű rendszer kialakulásában?

Először is, a politika mindig polarizált. Ez a normális állapota, gondoljunk csak a 19-20. századi pártrendszerek ideológiailag erősen meghatározott politikai arénáira. A politikai polarizáció alapvetően normális dolog, hiszen az emberek értékrendszere is sokféle. Van azonban a polarizációnak egy olyan szintje és jellege, nevezzük ezt mérgezett polarizációnak, amikor olyan erős a szembenállás, hogy a politikai erők megkérdőjelezik egymás létjogosultságát is. Ez leginkább ott tud kialakulni, ahol két politikai blokk feszül egymásnak.

Ilyen volt, mondjuk, a 2006-os Magyarország?

Hogyne, 2006-ban két olyan politikai oldal állt egymással szemben, amelyeknek a vezetői folyamatosan élezték a szembenállást, és a rivális hiteltelenítésével mozgósítottak egymás ellen. De a magyar politikai elitet már a rendszerváltástól kezdve jellemezte, hogy a politikai erők az indokolhatónál jobban féltek a másik oldaltól. A jobboldalon jelen volt a kommunista mélyállamtól és visszarendezéstől való állandó félelem, a liberálisoknál pedig a jobboldal fasizálódási hajlamai miatti aggodalom. Ha ezeket a félelmeket egész pártokra vetítik rá, az olyan mértékben roppantja meg a politikai pártok közötti bizalmat, ami áthidalhatatlan ellentétekhez vezet. Magyarországon a politikai erőket ezek a félelmek a rendszerváltástól fogva átitták. A korai Fidesz épp ettől a görcsös, zsigeri ellenszenvekkel terhelt politikai hagyománytól akart megszabadulni, egész addig, míg a párt a jobboldalra át nem evezett. Valójában az csak egy nagyon rövid időszak volt, amikor a rendszerváltó ellenzéki erők a szocialista, illetve posztszocialista párttal szembeni együttműködés során félre tudták tenni az egymással kapcsolatos félelmeiket. A 2000-es évekre az éles politikai szembenállás már az egész társadalomra kivetült.”

Nyitókép: Szelényi Zsuzsanna Facebook-oldala