A Pesti Tv elképesztő ütemben került a nagyobb kábelszolgáltatók kínálatába, és csakis a mágikus realizmus értelmezi azt, hogy két éven át működött anélkül, hogy akár csak a műsorvezetők családtagjai nézték volna. Sem pénzügyi, sem politikai értelme nem volt annak, hogy létezzen a Föld bolygón egy olyan apuka, aki propellernyalással versengő kölyköknek, csak mert őt az apjuk helyett gyámjuknak fogadták, vesz egy televíziót – már nem úgy értem, hogy készüléket, hanem hogy csatornát –, aki azonban a magyar közéleti mindennapokat éli, megtapasztalta, hogy a személyes kapcsolatok hálójában tenyésző mágikus realizmus keretei közt bármi elfér.
A srácok kivételes lehetőséget kaptak, és gyorsan arcot is növesztettek a kihíváshoz. Így esett, hogy az emberiség legkevésbé nézett tévéjén az emberiség legnagyobb pofájú vesztesei nap mint nap úgy tettek, mintha maguk működtetnék az Orbán-rendszert, Orwelltől nyúlt hitvallásuk az volt, hogy »a szabadság: szolgaság«, és varázslatos célú mozdulatokat tettek a tévéképernyőn, mintha azokkal formálnák a közvéleményt, s nem pusztán lehúznák Orbán Viktort, hogy a maguk kedvére bohóckodjanak – a mágia két éven át működött.
A kölykök el akarták magyarázni a világot az őket lázasan néző nagy senkinek, miközben azt sem értették, hogy az ő kurzusuk pont nem ez. Az Orbán-rendszer fegyelmező hajlamú szülőkből, és nem élveteg, aberrált kölykökből épülő uralom. A srácok mindössze hülyét csináltak magukból, mert annyi fogalmuk sem volt a magyarságról, mint Mérő Lászlónak a Tiszántúlról. Azt képzelték, hogy az amerikai alt-right referenciái szervetlenül, bármilyen hozzáadott érték és kulturális teljesítmény nélkül Közép-Európába adaptálhatók – persze mi mást tehettek volna, hisz a piálás az egyetlen, amiben tényleg jók.