A népnek joga van önmagáról dönteni. De vajon ez azt is jelenti, hogy mindig igaza van?

Van, amikor igaza van. Máskor nincs.

Azt látnám az egyetlen lehetséges kiútnak, ha az ellenzéki szereplők jelentős része egyszerűen eltűnne a politika színpadáról.

„Az ellenzék földcsuszamlásszerű választási veresége kijózanítóan hatott a magyar közélet szereplőire és a politika iránt érdeklődő kormánykritikus választók jó részére. Az elmúlt egy hónap nem szólt másról az összefogás térfelén, mint a magyarázatok kereséséről. Ha belegondolunk, ennek a szembenézésnek mérhetetlen nagy tétje van: ne felejtsük el, hogy ebbe a hatalmas fiaskóba a Párbeszédtől a Jobbikig terjedő koalíció tagjai mindent beletettek, amijük csak volt. Mihez kezdjenek ma, amikor kiderült, hogy mindez kevésnek bizonyult? Ennyit tudtak, ennyire futotta?
Magam is egyetértek azokkal, akik a kialakult helyzetben ellenzékváltást sürgetnek, tehát azt látnák az egyetlen lehetséges kiútnak, ha a jelenlegi szereplők jelentős része egyszerűen eltűnne a politika színpadáról. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Nem csak azért, mert a mikroszervezetté zsugorodott elitpártocskákban jobbára nem maradt minőségi „második vonal”, akik az eddigi frontembereket válhatnák. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy a személycserék önmagukban nem oldanak meg semmit. Egy teljesen másik ellenzékre volna szükség.

A posztmodernizálódott politika talán legfőbb sajátossága ugyanis, hogy abban nem személyek, nem programok és még csak nem is pártok versengenek, hanem úgynevezett társadalmi képzeletek. A fogalom Manfred B. Steger, a Hawaii Egyetem osztrák származású professzorának munkásságára vezethető vissza és azt jelöli, ahogyan elgondoljuk, hogy mi köt össze, mi tesz hasonlatossá valamennyiünket.
Ki kell mondani, hogy a választásokon nem az ellenzék szenvedett vereséget, hanem a kormányzó jobboldal győzött: az Orbán Viktor által képviselt társadalmi képzelet szerzett elsöprő többséget.”
(Fotó: MTI)