Ne játszd újra, Feri! – 2004 árnya kísért

Tizenhét évvel ezelőtt, december 5-én egy nagyon szomorú népszavazás zajlott. Még újságírói pályafutásom előtt, friss egyetemistaként is jól érzékeltem a történések tragikusságát, melynek tanulsága, aktualitása ugyanis nem csupán az évforduló miatt adódik.

Szomorú népszavazásnak neveztem 2004. december 5-ét, és itt nem csupán a lehangoló részvételi arányra, illetve a kettős állampolgárságra adott igen válaszok patikamérlegen porciózható szűk győzelmére gondolok. Elszomorító volt eleve az az alaphelyzet, hogy nincs társadalmi konszenzus a külhoni magyarság ügyében, hogy a rendszerváltozás után tizennégy évvel még mindig

E törésvonalra pedig az újkori demokráciatörténetünk legszégyenteljesebb és vállaltan nemzetellenes kampánya épült az akkori kormánykoalíció részéről. Lehet méricskélni a magyart magyar ellen fordító propaganda felelősségét, hogy az MSZP kezdetben csak passzívan utasította el a referendumot, a szabadmadaras törpepárt pedig az igazi, zsigeri gyűlöletkeltésre gyúrt; ám valójában felesleges is. December 4-e világosan kirajzolta az összmagyarsághoz, a magyar identitáshoz való hozzáállás különbségeit, és azt is, hogy milyen felelősség terheli a kormányzó erőket ilyen hosszú évekre kiható társadalmi kérdésekben. A voksolás előtt felkorbácsolt indulatok pedig messzire lökték az országot attól, hogy újra egységben, megosztás nélkül, a magyar identitás alapján gondolkodhasson.

Summa summarum, az eleve szerencsétlen körülmények között indított, a Magyarok Világszövetsége által egyébként is rossz ütemérzékkel kezdeményezett népszavazás elbukott, a jó ügy érdekében végzett mozgósítás nem sikerült, a károk pedig napjainkig égetőek.

megtört az anyaországba vetett bizalom, és hosszú időre elnapolódott egy régóta szükséges jogorvoslat ügye is. A 2010 után megkönnyített kettős állampolgárság kései, de elodázhatatlan kompenzációt jelentett, azonban azt a lelki törést, amit december 5-e okozott, feltehetően még hosszabb idő lesz feldolgozni.

Ami pedig az aktualitást, a történtek felidézésének fontosságát húzza alá, az a szintén nem túl szívderítő tény, hogy bár eltelt tizenhét év, a törésvonalak, az alapértékeket érintő ellentétek még mindig elevenen élnek köztünk. A határokon átívelő magyar egység még mindig nem jelent fundamentumot a közgondolkodásban, és a szélsőséges tévhitekre még mindig előszeretettel építenek a baloldali erők. A helyzetet súlyosbítja, hogy 2004-ben Gyurcsány Ferencnek hívták a népszavazás célját elutasító miniszterelnököt, és ma ugyanígy hívják a legerősebb, hatalmi ambíciókat dédelgető ellenzéki párt vezetőjét.

A 2004-es gyászos szerepvállalás, majd a 2006-os őszödi események és a vérbe fojtott október 23-a után

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ennek ellenére igazodási pont, hatalmi tényező lehet a baloldalon, ami miatt azoknak kellene nagyon rosszul érezniük magukat, akik megújulást, a régi rendszer meghaladását, egy új ellenzéket vizionáltak. De a mi tragédiánk, hogy ezt még mindig nem érzik.