A politika, de különösen a kormányzás fogalmilag a szervezett közösségek műfaja, ami ráadásul olyan hatalomgyakorlási képességeket igényel, amelyek majd’ minden elemükben eltérnek az antiestablishment választói közönség vágyaitól és álmaitól. A stratégiai gondolkodás, a koherencia fenntartható szintje, a világ bonyolultságának elfogadása és a valóság folyamatos nyomásának való megfelelés mind szükséges ahhoz, hogy a kormányzati hatalom ténylegesen gyakorolható legyen, míg ezek a szempontok ellene hatnak a választói igényeknek való rövid távú megfelelésnek. Márpedig a választók bizalmának legalább középtávú fenntartása nélkül egy parlamentáris demokráciában nincs kormányzás, ami egy akárcsak részben antiestablishment alapon tető alá hozott választói koalíció esetében különös nehézségekbe ütközik. A helyzetet még nehezebbé teszi, hogy a hatalomgyakorlási képességeknek a szervezett ellenzék is meglehetősen szűkében van.
Könnyen lehetséges, hogy az ilyen jellegű veszélyeket a miniszterelnök-jelölt és a hat ellenzéki párt okosan, saját érdekeit is követve elhárítja mind a választásokig, mind pedig azt követően. Az azonban ma nem látszik, hogy az utóbbi évtizedben a monolit kormányzáshoz szokott magyar társadalom miként éli majd meg, ha egy néha bénázó és csetlő-botló, egymással is vitatkozó koalíció irányítja az országot a hagyományos politikai kliséktől eltérően működő miniszterelnök vezetésével, aki mögött ráadásul nem áll a koalícióban részt vállaló szervezetekhez hasonló háttérrel és szervezettséggel bíró politikai erő. A NER feltételezett bukása ráadásul minden történelmi tapasztalat szerint a vesztes kormánypárti konglomerátumban is a bomlás és a bizonytalanság idejét hozza el.
Valószínűleg igaza van Gyurgyák Jánosnak abban, hogy a rezsimek mifelénk kaotikus körülmények között érnek véget. Az új korszak sokszor a káoszból születik meg.”
Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP